A fekete drágakő jegyesei

Az eső lassan szitálni kezdett, miközben egy magányos alak körvonalai tűntek elő a félhomályból. Az eget sűrű esőfelhők takarták el, és – habár nappal volt – éjjeli sötétség borult perceken belül mindenre.

A vihar már napok óta készülődött... és most végre kitört. Sűrű esőcseppek verték fel szaporán a port, s a földút, melyen a nő közeledett, hamarosan csúszós masszává alakult. Ő azonban elszántan haladt tovább, vándorbotjára támaszkodva. Járása nehézkesnek tűnt, léptei egyre bizonytalanabbak lettek, ahogy telt az idő.

Egyszer csak elbotlott, azonban makacsul felállt és folytatta útját. Görnyedve járt, a levegővétel is nehéz volt számára. Arcán megfeszültek az izmok minden egyes mozdulatnál; ez is jelezte, mekkora fájdalmai lehetnek.

Az eső még kövérebb cseppeket öltött, mint eddig és immár szakadatlanul ömleni kezdett a baljós viharfelhőkből. Másodperceken belül eláztatta a nő ruháját és hosszú, ébenfekete haját sem kímélte. De ő ezzel nem foglalkozott, ment tovább, dacolva a természet erőivel és saját fájdalmaival.

Aztán térdei hirtelen ismét elgyengültek, ő pedig a sáros földúton térdepelve zokogni kezdett. Habár már kicsi kora óta arra tanították, sose mutassa ki az érzelmeit – hiszen az a gyengeség jele volt szülei szerint –, most mégsem törődött ezzel. Ahhoz túlságosan nagy fájdalmat és ürességet érzett a szíve környékén... és túl nagy bűntudat gyötörte.

Percekig megállás nélkül folytak le könnyei, aztán szipogva megpróbálta őket elnyomni. Szemében különös láng gyúlt, s ismét feltornázta magát. Már nem sírt, s az utolsó legördülni készülő könnycseppet is letörölte arcáról. Megint elindult.

A villám mögötte csapott le, így nem láthatta, viszont a dübörgő mennydörgés, amely megrázta a környéket, tisztán hallatszott. Kifinomult hallása miatt és elgyötört testének-lelkének nagyon fájt ez az átható hang, ami még egy halandó számára is erős volt.

Még akkor is visszhangzott a fülében, mikor újból térdre rogyott. Továbbra is nehezen, zihálva kapkodta a levegőt, kezét pedig a mellkasához szorította. A következő villámot, mely kettészelte a viharos eget, már látta, sőt, közvetlen közelről tapasztalhatta meg. Bár nem félt a villámoktól, most mégis rettegés költözött a szívébe. Ha ereje teljében lett volna, nem zavartatta volna magát miatta... de így a természet kényére-kedvére volt kiszolgáltatva.

Elhúzta a száját. Nem tetszett neki, ahogy a dolgok alakultak... Néhány méterrel mellette csapott bele a villám a földbe, neki pedig a legutolsó pillanatban sikerült félreugrania, az ellenkező irányba. A talaj ott erősen lejtett; ő pedig becsukott szemmel gurult lefelé a lejtőn, vándorbotját erősen magához szorítva.

Szerencséjére a villám nem érte el, viszont rendkívül kimerült, és jó néhány sebe felszakadt, ami éppen, hogy az előbb forrt be. A legnagyobb és legsúlyosabb sérülése pedig, amely a hátán húzódott, még intenzívebben vérzett. A fájdalom könnyeket csal a szemébe, de ő összeszorította a fogait... a gyermekkori nevelés eredménye volt ez.

Gyorsan leért a lejtő aljára, mire nekiütközött valami keménynek, pont a sérült hátával. Kinyitotta a szemét és kicsit oldalra fordította a fejét, hogy lássa, milyen akadály került elé. Egy sziklafal volt az. Egyre homályosabban látott, s érezte, hogy hamarosan elveszíti a tudatát. Utolsó erejével hasra fordult és körülnézett. Nem messze tőle egy barlang sötét bejárata ásított.

Remény költözött belé... ha addig el tudna jutni... azonban nem tudott. Alig mozdította meg a karját, a fájdalom átjárta testét és mindent elhomályosított körülötte. Úgy érezte, elhagyja minden ereje, s még egy utolsó, kétségbeesett kiáltás hagyta el ajkait... majd pedig minden elsötétült előtte és belezuhant a puha, mély feketeségbe...

Mikor magához tért, gallyak finom illata csapta meg az orrát és hallotta a közelében ropogó tűz hangját. Érezte a lángok melegét, de ő maga még mindig eléggé át volt fagyva. Óvatosan megmozdította egyik kezét. Alig akart engedelmeskedni neki; erőtlen volt még és az élet is épp csak pislákolt benne, akárcsak a nő testének többi részében.

Fogalma sem volt, hol van, de valami puha takaró alatt feküdt, melegben, és úgy tűnt, jó kezek között. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy egy kicsit tartósabban magához térjen, bár ereje még nem tért vissza teljesen.

Miután kinyitotta szemét, pislognia kellett párat, mire végre kitisztult a látása. Egy sziklafalat látott maga előtt. Ezek szerint a barlangban van. De hogyan került egyáltalán ide? Mielőtt még megkereste volna a választ erre a kérdésre és a hasonló több százra, amely most az elméjében cikázott, mély lélegzetet vett, hogy beszívja a gallyak illatát.

A mellkasába szúró fájdalom azonban rögtön eszébe jutatta, hogy mennyire megsérült és még mindig nem épült fel. Fájdalmas arcot vágott és felszisszent. Aztán pedig kezét odaszorította, hátha enyhíteni tudja a kellemetlen érzést.

– Magadhoz tértél – állapította meg egy nyugodt férfihang a közelében.

A nő ijedten rezzent össze a váratlan hangra és reménykedett benne, hogy az idegen nem vette ezt észre. Lassan arrafelé fordította a fejét. Az idegennek hosszú, ezüstösen csillogó haja volt, oldalán két kard is díszelgett és páncél védte felsőtestét.

Sok kérdés merült fel a nőben, de végül kiválasztotta azt, amire a legkíváncsibb volt:

– Ki... vagy te? – akadozva suttogott, nehezére esett kiejteni a szavakat.

Tisztában volt vele, talán nem épp így kellett volna elkezdenie, de ahhoz túl kíváncsi volt és a következmények jelen pillanatban a legkevésbé sem tudták lekötni a figyelmét. Azt ugyanis még ilyen állapotban is érezte, hogy az illető férfi egy szellem. Ez már a kinézetén is látszott, s ha mégis elkerülte volna valamilyen okból figyelmét mindenféle jelzés, figyelmeztetésül egyértelműen tudtára adta mindenkinek, hogy ő egy erős démon, az arcán lévő két bíbor méregcsíkpár és a homlokán ékeskedő kék félhold.

Egy hosszú pillanatig csend volt (olyan hosszú, hogy még a nő nyaka is elgémberedett, ezért megpróbálta az oldalára tornászni magát, hogy kényelmesebben lássa titokzatos megmentőjét, aminek végül az lett az eredménye, hogy visszahanyatlott a fekhelyére és ismét a plafont bámulta; még túl gyenge volt ilyenekhez).

– A nevem Sesshoumaru – válaszolta végül a férfi.

– Aini... vagyok – mutatkozott be a nő is, habár még mindig kissé szaggatottan beszélt.

Megint csönd következett. Méghozzá pontosan az a fajta kínos némaság, amit ki nem állhatott a nő. Inkább lehunyta a szemét. Még mindig ébren volt, de az álom ismét kezdett elhatalmasodni elméje fölött. Egy kérdést viszont még feltétlenül fel akart tenni a szellemnek:

– Miért segítettél? – szólalt meg Aini egy nagy levegővétel után.

– A botod végén, az a fekete drágakő...

– Igen...? – a nő számára elég nagy megerőltetés volt beszélni és most felháborodva vette tudomásul, hogy a démon elvárja tőle ennek ellenére, hogy harapófogóval húzzon ki belőle minden szót. – Hogy jön ez ide?

– Honnan szerezted? – kérdezte Sesshoumaru.

– Semmi közöd hozzá! – morogta Aini, nem erre volt kíváncsi.

Aztán vett egy mély, szaggatott lélegzetet és kifújta... végre egy kicsit lenyugodott. Elgondolkodott: „Végtére is lehet, hogy mégiscsak volt valami kapcsolat a kérdése és a között, ami engem érdekelt. Meg aztán... azért megmentett vagy nem? Ennyit igazán elárulhatok neki...”

– Bocsánat... – mondta ki végül halkan és sóhajtott egyet. – Apám kapta még hosszú évekkel ezelőtt a barátjától.

Aini azonban nem kapott választ. Utált bármit is feleslegesen csinálni, hát még bocsánatot kérni, ráadásul ilyen állapotban a beszéd sem volt könnyű számára. Mérgesen pillantott Sesshoumarura; de amint odanézett tekintetét felváltotta a zavartság jele. A férfi furcsán nézett rá. Aini legszívesebben odavetette volna neki, hogy „Most meg mi a fene van?”, de sikerült visszafognia magát.

– Válaszolnál a kérdésemre?

– Hogy miért segítettem? – kérdezett vissza, mire a nő bólintott. – Az a fekete drágakő az apámhoz tartozott.

– Inutaisho volt az édesapád? – pislogott rá Aini, mire ő bólintott. – Apa és ők jóban voltak...

– Úgy van – biccentett a démon. – Te pedig Dél hercegnője vagy...

Aini visszafordította a fejét. Megint nagyon kimerült és válaszolni sem volt kedve, így ismét lehunyta a szemét.

– Tehát ezért segítettél... – motyogta még félhangosan. – Akárhogy is, köszönöm.

Sesshoumaru nem válaszolt, csupán a gondolataiba mélyedve nézte őt. Az esőcseppek egyenletes dobogása pedig ismét álmot hozott a nő szemére.

Mikor Aini felébredt, senki sem volt a barlangban. Megmozgatta elernyedt izmait és óvatosan felült. Az eső – a levegő illatából ítélve – csak nemrégiben vonult tovább. Végül feltápászkodott, ügyelve arra, be ne verje a fejét a plafonba. Termete miatt azonban nem kellett ettől tartania. Nem volt túl alacsony, de a magasság mintaképének sem lehetett volna nevezni.

Nyújtózott egyet és elindult kifelé a barlangból, azonban pár lépés után megállt. A háta még mindig sajgott, de már jobban érezte magát, viszont lábai még mindig kimerültek voltak. Ez a pillanat nem volt alkalmas sétálgatásra, így inkább visszafordult és lekuporodott a fal tövébe. A szikla azonban rettentően hideg volt.

Aztán eszébe jutott az a puha takaró, ami alatt feküdt. Maga köré tekerte, felhúzta lábait és azokon támaszkodva gondolkodott az elmúlt napok eseményein.

Hazafelé tartott, mikor megérezte a füst szagát. Amilyen gyorsan csak tudott, odasietett a palotáját körülölelő faluhoz, mely lángokban állt. A középen álló hatalmas épület, mely az otthona volt, már a tűz martalékává lett. Aini szemébe könnyek gyűltek, ahogy visszaemlékezett, de nem sírta el magát. Letörölte a nedvességet az arcáról és tovább töprengett az események felett.

Ahhoz már túl késő volt, hogy bárkin is segíteni tudott volna. Valójában a szerencsének köszönheti, hogy nem veszett oda; egy nappal előbbre várták, mint ahogy megérkezett. Ha nem késik, akkor nagy valószínűséggel ő is ott lelte volna a halálát. Látszott, hogy a tűz már legalább fél napja tombol és nincs, ami megállítsa.

Aini nem törődött semmivel, úgy rohant, cikázva a lángok közt. De förtelmes látvány és bűz fogadta: mindenki, akit ismert, már rég a túlvilágra költözött. Beérve a palotába, remélte, hogy húga (az egyetlen, aki hozzá tartozott és számított rá) valahogy mégis elmenekült. De amikor belépett a szobája füstölgő-lángoló romjaiba, csalódnia kellett. Aini perceken keresztül csak állt a küszöbön, mozdulatlanul, nem tudva hová tenni a történteket.

Aztán váratlanul összerezzent; olyan volt, mintha egy mély álomból ébredne. Körülnézett és éppen indult volna kifelé, azonban mindenhol lángnyelvek nyaldosták a ruháját. Hiába igyekezett minél hamarabb kijutni a tűzfészekből, a plafon hirtelen beszakadt...

Akkor sérült meg annyira; csupán az erejének köszönheti, hogy megmenekült és még így is rengeteg sebet szerzett. Ráadásul a húga... neki esélye sem volt.

A palotát még a szüleiktől örökölték, akik egy szellem elleni nagy csatában estek el. Sok év eltelt azóta és Aini nevelte a húgát, aki még szinte gyermek volt...

Mély lélegzetet kellett vennie, hogy ne sírja el magát ismét, de megint nagyon kimerült, s szempillái lassan elnehezültek. Azonban minden kimerültsége ellenére feltűnt neki, milyen finom illata van a fehér prémnek, mely a takaróját jelentette éppen...

Madárcsiripelés ébresztette fel; Sesshoumarunak azonban továbbra sem volt semmi nyoma. Aini azon kezdte el törni a fejét, hogy vajon szó nélkül távozott-e a szellem vagy sem, de végül arra a megállapításra jutott, hogy nem. Hiszen a nő takaróját jelentő fehér prém még mindig rajta volt, ő pedig biztos volt benne, hogy a démon nem hagyná itt... édesapjának is volt valami hasonló mindig a vállán, de amikor rákérdezett, rendre ugyanazt a választ kapta tőle: „Férfidolog.” Aini gondterhelten sóhajtott, ahogy felidézte az emléket.

Örömmel vette észre, hogy már sokkal könnyebben megy neki a légzés, sőt, amikor felállt és kinyújtózott, izmai tökéletesen engedelmeskedtek akaratának. Végignézett magán: csupa sár volt és korom, ahol pedig nem, ott alvadt vér maradványai fedték. Undorodva elhúzta a száját.

„Itt az ideje egy kiadós fürdésnek.” határozott gondolatban. Úgy emlékezett, a közelben van egy tó, így arrafelé indult el. Felnyalábolta takaróját, de vándorbotját otthagyta, arra az esetre, ha Sesshoumaru visszatérne – hogy a démon tudja, még ő is visszajön.

Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a tóhoz, sőt, az út legvégét már futva tette meg; jólesett neki ez a kis testmozgás, igaz, utána lihegett is rendesen – az elmúlt napokban teste elszokott már ettől. Letérdelt a tópartra és kezét a kristálytiszta vízbe merítette, így apró fodrokat hívott életre a tükörsima felszínen, ezernyi darabra törve a Nap szikrázóan csillogó fényét.

Miután ezzel megvolt, elővette a fehér prémpalástot, amit lábadozása közben sikeresen összevérezett. Aini hálás volt Sesshoumarunak, amiért a férfi segített neki, azonban nagy pofátlanságnak tartotta volna ilyen koszosan visszaadni a „takaróját”, még akkor is, ha csak a fekete drágakőnek köszönheti a démon nagylelkűségét.

Nem aprózta el a dolgot; egyáltalán nem kereste a foltokat, ehelyett a prém fölé tartotta kezeit, melyeket néhány másodperc múlva halvány fény derengett körbe, ami lassacskán átterjedt a prémpalástra is. Miután megvolt, a ruhái következtek, amiken már szinte rutinszerűen hajtotta végre a „tisztítást”.

Utána pedig gyorsan belemerült a kellemesen hűvös vízbe. Úszott néhány tempót, aztán lebukott a vízfelszín alá, hogy haját is ki tudja mosni. Szellem lévén néhány percig kibírta a víz alatt, s ezt kihasználva nem csupán haját tisztította meg, hanem a víz alatt elúszott egészen a tó közepéig, ahol a víz már olyan mély volt, hogy egyébként sem látszott volna ki belőle. Ha nem tudott volna úszni, démon mivolta sem segített volna neki; megfulladt volna.

Elgondolkozva jött vissza a szabad levegőre, percekig csak lebegett a vízfelszínen, tudva, úgysem látni el idáig. Sesshoumaru járt a fejében... és a fekete drágakő, ami az apjáé volt. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor megkapta a követ, s arra is, amit akkor mondott édesapja. Sohasem fogja elfelejteni... Vajon azon az estén édesapja Sesshoumarura gondolt, mikor hozzá intézte utolsó szavait?

**

A Nap lenyugvóban volt, narancsvörös fényárban úszott a palota, kivéve egy szobát: ott a függönyt elhúzták, s a vidám napsugarakból csupán kevés léphetett be a félhomályba burkolózó helyiségbe. Halk léptek hallatszottak odakintről, s nemsokára meg is jelent gazdájuk a szoba küszöbén: egy gyönyörű, nemes arcvonású fiatal nő. Ébenfekete haja térde alatt végződött dús tincsekben, égszínkék szemeivel pedig átható pillantásokkal tekintett a helyiségben lévő szolgákra.

– Távozzatok! – hangja parancsolóan és ridegen hangzott.

A szolgálók ijedten húzták kisebbre magukat és villámgyorsan távoztak a helyiségből. A nő becsukta mögöttük az ajtót.

Eddig kemény vonásai most meglágyultak és puha léptekkel érkezett meg a szoba közepén álló fekhelyhez. Letérdelt az ott pihenő alak mellé és szomorúan tekintett rá. Mikor megszólalt, hangja nem is hasonlított az előbbihez; ezúttal lágy volt és kedves:

– Hívattál, apám... mit szeretnél?

Az őszülő férfi lányára emelte tekintetét és megfogta a kezét:

– Aini, kedves lányom... ígérd meg, hogy... vigyázni fogsz a húgodra... – hangja rekedt volt és szaggatott.

– Persze, vigyázok rá, amíg fel nem épülsz, hogyne tenném... – vágta rá azonnal a lány.

De édesapja megrázta a fejét:

– Nem... Tudod, hogy nem így értettem...

Aini nem válaszolt, csupán néma könnycseppek gyűltek össze szemében.

– Ne sírj! – pirított rá a férfi. – Az nem illik egy olyan szellemhez, mint Te...

A lány lenyelte könnyeit és mosolyogva nézett rá:

– Vigyázni fogok a húgomra...

A férfi sóhajtott egyet, s mikor megszólalt, hangja már nem volt több suttogásnál; egy fekete drágakövet nyomott ügyetlenül lánya kezébe:

– Ezt a barátomtól kaptam...

– Igen apám, már mesélted a történetét... segítettek egymásnak és ő ezt adta neked – bólogatott Aini, emlékezve az egyezségre.

– Azt azonban sosem mondtam el... neked, én mit ígértem neki... – Aini feszült csendben hallgatta szavait. – Ha születik egy lányom, a kezét a fiának ajánlom...

– Micsoda? – tört ki, talán túl hevesen is Ainiből. – Te eljegyeztél olyasvalakivel, akit nem is ismerek, még azelőtt, hogy megszülettem volna?!

– Értsd meg... ő a Nyugati Területek Ura volt, én pedig...

– Te pedig a Délieké és tartoztál neki – fejezte be elkerekedett szemekkel Aini.

– Ne félj kislányom... – szorította meg a kezét apja. – A fia már akkor is egy erős youkai volt, mikor... megismerkedtünk, pedig akkor még gyermek volt...

– Hát, most igazán megnyugtattál... – jegyezte meg szarkasztikusan Aini. – Még most sem hiszem el, hogy ezt megtetted...

– Ezt tartsd magadnál – pillantott a fekete drágakőre a démon, nem törődve lánya szavaival. – Ígérd meg, hogy magadnál tartod és megvéded a húgod... ígérd meg, Kaijita...

– Megígérem... – egy apró könnycsepp gördült le Aini arcán; ezt a nevét, melyen apja szólította most, csak a szűk családja ismerte és ők is ritkán használták.

– És ne sírj... nem illik hozzád... kérlek, mosolyogj... – nézett rá édesapja, s arcán egy halvány mosoly tűnt fel. – Nem akarok úgy eltávozni erről a világról, hogy... könnyeket látok. Szeretném, ha mosolyognál nekem, utoljára...

– Ne mondj ilyeneket, apa! – Aini már nem tudta elállítani könnyeit, de igyekezett teljesíteni édesapja utolsó kívánságát és a könnyfüggöny mögött elmosolyodott. – Szeretlek, apám...

– Én is szeretlek, kislányom...

**

Amint magához vette a fekete drágakövet, tudta, hogy elfogadta a sorsát. Csak reménykedni tudott benne, hogy sosem fut össze a titokzatos fiúval, a Nyugati Területek örökösével... és most tessék, itt van a közelében...

Egy apró neszt hallott meg onnan, ahol a holmiját hagyta. Összehúzott szemmel koncentrált, de nem látott senkit sem, ezért úgy döntött, lemerül és észrevétlenül odaúszik a víz alatt. Halkan suhant méterekkel a felszín alatt, aztán óvatosan felemelkedett és éppen, hogy kibukkant a feje.

„Hmm... megint az a finom illat...” gondolta magában Aini, de még nem tudta beazonosítani, így önkéntelenül is kijjebb jött. Aztán végre feltűnt a titokzatos jövevény is; Aini erre kissé megszeppenve visszamerült és összehúzta magát kicsire, a víz pedig éppen az álláig ért így. Kíváncsian a várta a közeledő alakot.

– Sesshoumaru? – kérdezte, mikor a szellem hallótávolságon belülre ért. – Te mit keresel itt?

– Nem voltál a barlangban... – felelte a férfi. – Utánad jöttem.

– Hogy találtál meg? – ráncolta össze a szemöldökét Aini. Nem hitte volna, hogy olyan éles a szaglása a démonnak; hát tévedett.

– Az illa... a szagod vezetett ide – válaszolta Sesshoumaru.

Aini erre a mondatra kicsit lejjebb merült, így a szellem nem láthatta, hogy arcán egy mosoly jelenik meg. „Ugyan, miket képzelek?” figyelmeztette magát gondolatban Aini. „Hiszen ő az, akivel eljegyeztek... hacsak nincsen testvére... ezt feltétlenül meg kell tudnom... jaj, miért bolondozik velem az Apám?!”

– Sesshoumaru, kérdezhetek valamit?

A démon nem válaszolt, csak felvonta egyik szemöldökét. Ezt Aini igenlő válasznak tekintette, így folytatta:

– Vannak testvéreid? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru arca a közönyösből egyből haragosra váltott. Fenyegető árnyéka Ainira vetült, arca elsötétült. Úgy nézett ki, mint aki azt latolgatná, elárulhatná-e neki a választ. Végül – maga sem értette, pontosan miért – felelt a kérdésre:

– Van egy öcsém, Inuyasha... – hangja is fenyegető volt.

– Ő is... egy youkai? – mondta ki végül kérdését Aini. Jelen pillanatban nem is tudta, melyik válasznak örülne... „Leginkább talán egyiknek sem...” morfondírozott magában, miközben a feleletet várta.

– Semmi közöd hozzá – felelte, aztán megfordult és elsietett abba az irányba, ahonnan jött.

„Na, ezt megkaptam...” húzta el a száját Aini. „Talán mégse kellett volna rákérdeznem... de még így sem vagyok előrébb...” csalódottan sóhajtott egyet és úszott még pár tempót. Utána kijött a vízből, megszárítkozott, felöltözött és elindult visszafelé, a barlanghoz, karján a fehér prémpalásttal.

„Miért érdekli annyira, hogy Inuyasha teljesen démon-e?” töprengett magában visszafelé Sesshoumaru. Nem tagadta, feldühítették a nő kérdései. Ha épp olyan kedvében lett volna, egy csapásra végezhetett volna vele, de... a tudat, hogy övé a fekete drágakő, ami egykor az apjáé volt, teljesen összezavarta a démont.

Még nagyon fiatal volt, félig már felnőtt, félig még gyerek, mikor Inutaisho elajándékozta a fekete drágakövet. Pedig az Sesshoumaru egyik kedvenc tárgya volt. Órákon keresztül elbabrálgatott vele, mikor nem figyelték. Valamilyen különös és számára mindmáig érthetetlen okból, vonzotta őt a kő.

De édesapjáé volt és nagyot csalódott, mikor egyik nap kereste nála, de nem találta. Akkor mesélte el neki Inutaisho, hogy elajándékozta egy másik szellemnek. A fiatal Sesshoumaru természetesen fel volt háborodva ezen és faggatta, miért tette.

Kiderült, együtt harcoltak egy démon ellen és kölcsönösen segítettek egymásnak. A szövetségből aztán barátság lett és Inutaisho ezzel a gesztussal, hogy a követ neki ajándékozta, próbálta viszonozni a barátságot.

– Remélem, legalább ugyanolyan jót kaptál cserébe... – jegyezte meg morcosan a kis Sesshoumaru.

– Nem, én nem kaptam semmit. Illetve... közvetve kaptam én is, igen – válaszolt az apja.

– Nem értem – rázta meg a fejét Sesshoumaru. – Miről beszélsz, apa?

– Ő megkapta tőlem a fekete drágakövet, cserébe pedig...

– Igen...?

– Ha születik egy lánya, akkor...

– Akkor mi történik, apa? – türelmetlenkedett Sesshoumaru.

– A fiamnak ígérte a kezét.

– Tessék?! Hogy micsoda? – szökkent egyet hátra Sesshoumaru, mintha attól tartana, mindjárt megtámadja valami.

Azóta már el is felejtette ezt az esetet, hiszen annyi minden történt már... akkoriban még jóban volt az apjával, de aztán... a viszonyuk megromlott, Inutaisho pedig csakhamar eltávozott az élők sorából, ő pedig megörökölte Nyugat Földjeit és a saját maga ura lett. Ő lett a környék legerősebb youkai-ja, de annak is kellett lennie, ha birodalmát meg akarta tartani.

Viszont amióta azon a viharos éjjelen feltűnt a nő, teljesen össze volt zavarodva. Nem volt benne biztos, hogy ő az, hiszen Sesshoumaru úgy tudta, Kaijitának nevezik a jegyesét. De ha rá is talált volna, úgyse tudta volna, mihez kezdjen. Hiszen ezen eddig még nem gondolkodott... sőt, teljesen el is felejtette.

„Lehet, hogyha azon az estén nem az elé a barlang elé kerül, ahol én kerestem menedéket a vihar elől, akkor soha nem is találkozunk, és örökké rejtve marad a fekete drágakő.” Sesshoumaru még mindig nem tisztázta magában gondolatait. Egy kisebb sziklán ült, nem messze a barlang bejáratától és távolba révedő tekintettel figyelte a vidéket.

Orrát hamarosan valami kellemes, ismerős illat csapta meg; azonnal felismerte: Ainié volt. Hamarosan feltűnt a nő közeledő, kecses alakja is, karján a démon hófehér prémpalástjával. Odasétált a sziklán ülő alakhoz és átnyújtotta neki a szőrmét:

– Köszönöm.

Sesshoumaru rápillantott, aztán a prémpalástra.

– Semmiség – felelte hidegen, azzal elvette tulajdonát.

Aini biccentett és visszasétált a barlangba. Aznap már nem is beszéltek; Sesshoumaru még sötétedés után is kint gondolkodott, Aini viszont hamarosan elálmosodott és már jó ideje aludt, mikor a férfi végre belépett a barlangba.

Leült vele szemben és tovább töprengett. Azonban gondolatai rendre visszatértek Aini és a fekete drágakő felé. Valamint azt sem bírta kiverni a fejéből, amit Inutaisho mondott akkor neki... hogy mennyasszonya van...

Lassan lecsendesedett elméje és hagyta, hogy a gondolatok rendezetlenül cikázzanak át rajta; nem kapaszkodott bele egyikbe sem.

Hajnalban arra kellett rádöbbennie, mikor Aini ébredezni kezdett, hogy egész éjjel őt figyelte. Gyorsan elfordította a fejét és kifelé tekintett a barlangból, így Aininak fogalma sem volt róla, mennyire vigyázták az álmát. Sesshoumaru mélyet lélegzett és ismét a közelből érezte a nő finom illatát... „Furcsa... olyan megnyugtató ez az illat...” morfondírozott el magában.

Aini úgy érezte, figyelik, de mikor kinyitotta a szemét, Sesshoumaru már másfelé nézett, ezért nem is nagyon foglalkozott vele; gondolatban megvonta a vállát, aztán nyújtózkodott egy nagyot és feltápászkodott.

– Látom, ma már jobban vagy... az eső is elállt – kezdte Sesshoumaru. – Ideje továbbállnom – e szavakkal fel is állt és elindult kifelé a barlangból.

Aini követte:

– Akkor köszönöm a segítséget...

Sesshoumaru nem válaszolt, még csak hátra sem nézett a válla fölött, úgy indult el. Aini vállat vont és elindult... volna. De fogalma sem volt, pontosan hol van, teljesen elvesztette az irányérzékét. Ráadásul a falujába is felesleges lett volna visszamennie és hiába ismerte a környéket (pl. a tavat), ezen az úton, amin akkor, azon a viharos éjjelen elindult, még sosem jött messzebbre. Összezavarodva megállt.

– Sesshoumaru... – szólította meg tétovázva a démont, mire ő megállt és hátratekintett a válla fölött. – Öhm... nem tudod véletlenül, merre találom a legközelebbi falut?

– Dehogynem, arra... – mutatott abba az irányba a férfi, amerről Aini jött. – Ha jól tudom, ott van a kastélyotok is...

– Igen, de... egy másik legközelebbi falut nem ismersz? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru gyanakodva összehúzta a szemét, de nem adott hangot gondolatainak.

– Errefelé még sosem jártam... – jegyezte meg Aini és kérlelően nézett rá.

– Van egy másik falu is, az ellenkező irányban – kezdte volna magyarázni Sesshoumaru, de a nő közbevágott:

– El tudnál oda vezetni? – kérdezte reménykedve. – Tényleg nem ismerem ezt a környéket és nem szeretnék eltévedni...

– Nem vagyok idegenvezető – jelentette ki egy haragos szemvillanás közepette Sesshoumaru.

– Nem is arra gondoltam... – sütötte le szemét a nő. – Ha nem, hát nem, egyszer majdcsak sikerül eltalálnom oda...

Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig Aini arcát fürkészte; és ekkor rá kellett döbbennie, hogy bármennyire is úgy gondolja, nem tudja sorsára hagyni a nőt. Valami furcsa érzése volt, ami felülkerekedett elméjén.

– Rendben van – mondta, olyan fagyosan, hogy még a nyári napsütés is megdermedt volna. – Velem jöhetsz; elkísérlek a legközelebbi faluhoz.

– Köszönöm! – Aini arca felderült és megengedett magának egy kis mosolyt, a démon felé.

– Huh... – Sesshoumaru megfordult és elindult; Aini pedig hamarosan beérte.

Délelőtt nem esett szó köztük, de ez ezúttal nem zavarta a nőt. Ismeretlen környéken volt és a tájat figyelte. Aztán délben valami furcsa érzése támadt; Sesshoumaru is megtorpant mellette. Kisvártatva viszont rájött és boldogság töltötte el a szívét. Izgatottan fürkészte az égboltot.

– Te is érzed...? – érdeklődött Sesshoumaru.

– Igen, ez... – de Aini nem fejezhette be, mert egy apró, vörös villám suhant felé szélsebesen és azonnal becsapódott, a nyitott tenyerébe. – Enyje, Katsu... – csóválta meg a fejét a nő és megsimogatta a kezében kuporgó pici, vörös madárfiókát.

– Mi... ez? – Sesshoumaru meglepve tekintett a kis jövevényre.

– Ő Katsu, egy főnixmadár – felelte készségesen Aini. – Hozzám tartozik, már azt hittem, hogy ő is... – elharapta a mondta végét.

– Ő is micsoda? – kérdezett rá a férfi.

– Hogy baja történt – válaszolta Aini; végtére is, ez tulajdonképpen igaz volt, bár közel sem ez volt a teljes igazság. – De főnix, ugyan mi baja történhet?

– Nem tűnik túl erősnek... – jegyezte meg Sesshoumaru, ahogy közelebb hajolt hozzá. Katsu rikoltott egyet, mire mindketten befogták a fülüket, aminek az lett az eredménye, hogy a kis főnix kiesett Aini kezéből és ügyetlenül repkedve próbált nem lezuhanni a földre.

– Jaj, te butus... mondtam, hogy ne használd a hangod ebben az alakodban... – feddte meg Aini, miközben kezébe vette a kis jószágot.

– Hogy bírod ezt a sipítozást? – érdeklődött kicsit mérgesen Sesshoumaru.

– Nem ilyen szokott lenni... gyönyörű hangja van általában, de ebben a formájában...

– Hogy érted?

– Te nem hallottál még a főnixekről? – kérdezett vissza döbbenten Aini.

– Dehogynem, de csak... megalapozatlan információkat – Sesshoumaru eszébe jutott, mikor egyszer Jyaken mesélt neki egy főnixmadárról.

– Amikor erejük teljében vannak, tényleg nagyon szépek és erősek, de Katsu most... hát, fiatal volt még, nem volt itt az ideje, de biztos a tűzvész miatt... – Aini beharapta a száját. „Ez most pont az volt, amit nem akartam elmondani.”

– Milyen tűzvész? – kérdezett rá Sesshoumaru.

– Öhm... a napokban pusztított a közelben egy tűzvész – próbálta menteni a menthetőt Aini. – Azt hittem, Katsu is odaveszett, mint oly sokan, de úgy tűnik, a különleges erejének köszönhetően így is képes volt újjászületni.

Sesshoumaru bólintott; tehát Jyakennek igaza volt: a főnixek képesek hamvaikból újjáéledni... akkor talán az sem pletyka, hogy örökéletűek.

– Érdekes... – jegyezte meg a férfi. – Ez a házikedvenced?

– Nem, ő az én... hm... – Aini kereste a szavakat, végül kimondta, amit szeretett volna, bár nem reménykedett benne, hogy Sesshoumaru tudni fogja, miről beszél, s gyanúja azonnal be is igazolódott. – A familiárisom.

Sesshoumaru nem kérdezett rá, bár látszott, nagyon is megtenné, de tekintete elárulta, mennyire kíváncsi.

– Egyfajta mentális kapcsolat van köztünk – magyarázta türelmesen Aini. – Ő az én segítőm, cserébe pedig én is segítek neki... mint egy mély barátság...

– Badarság – jegyezte meg a démon.

– Pedig hidd el, már sokszor hasznos volt ez a kölcsönös barátság – bizonygatta Aini.

– Menjünk tovább, nemsokára odaérünk – indult el újból Sesshoumaru.

Aini sóhajtott egy mélyet, aztán követte a démont, miközben tenyerében békésen kucorgott Katsu, a főnixfióka.

Hamarosan valóban odaérkeztek; a délután közepe felé járhatott az idő. Aini megköszönte Sesshoumaru segítségét, de ő ugyanolyan hűvös volt vele, mint eddig. Morrant egyet, s odébbállt.

„Á... férfiak!” hallott egy vékony hangot a fejében Aini, mire halkan elnevette magát. „Nagyon remélem, hogy a megjegyzésemen nevetsz, nem pedig a hangomon...”

– Ugyan már, úgyis tudod, Katsu! – kuncogott tovább Aini, miközben megsimogatta a kis főnixet, mire az sértődötten felszegte a fejét. – Jaj, ne csináld ezt!

„Jönnek a falusiak... bolondnak néznek, ha itt beszélsz magadban...” jegyezte meg ismét a vékony hangocska Aini fejében, mire ő gondolatban válaszolt neki: „Hát ne fecsegj annyit!” Erre egy sipákolás volt a válasz és nem kellett sok hozzá, hogy Katsu ismét a földön kössön ki, lévén Aini ösztönösen a fülére tapasztotta kezeit.

– Ilyet még egyszer ne csinálj, már kértelek! – pirított rá Aini.

Napok teltek el azóta, hogy útjaik elváltak. Sesshoumaru pedig megint azon kapta magát, hogy rá gondol. Egy fejrázással elintézte és arrébb hessegette a gondolatot. Inkább azon kezdett töprengeni, miért történik folyton ez vele, mióta találkozott Ainival. Erre azonban nem találta meg a választ.

Már a Nyugati Területeken haladt, egyedül, a kastélya felé véve az irányt. Jyaken ott várta; meghagyta neki, hogy ne merészeljen utána menni. Fontos elintéznivalói voltak és nem akarta, hogy szolgája alkalmatlankodjék. Sesshoumaru szerint mindig is túl sokat beszélt...

Éppen hazafelé tartott, mikor megérezte a levegőben az eső illatát és úgy talált rá a barlangra, majd pedig Ainire, aki majdhogynem a lábai elé esett – szó szerint. „Már megint ő!” mérgelődött magában a démon, de ekkor váratlanul megérezte a nő illatát. „Vajon mit kereshet erre?” morfondírozott Sesshoumaru, aztán elindult, lábai ösztönösen mozogtak, úgy tűnt, mintha egy belső parancsra engedelmeskednének, s követte Aini finom illatát.

A közelben egy erdő volt, a nő ott volt; éppen egy tisztásra ért ki. Sesshoumaru egy fa mögül figyelte, s már épp elindult volna, hogy kérdőre vonja, mikor hirtelen megérezte a közelben Naraku szagát. „Mi a fenét keres az én területemen az a nyamvadt korcs?!”

Aini is felkapta a fejét az oda nem illő szagra. Naraku hamarosan meg is jelent, a nő pedig meglepve pislogott rá, aztán bizonytalanul lépett egyet felé.

– Naraku? Hát te élsz...? – kérdezte tétovázva.

– Te magad is látod.

– Nahát, de örülök hogy... – indult volna felé Aini, de két lépés után megtorpant. Összeráncolta homlokát, ahogy próbált rájönni a részletekre. – Hogyhogy életben vagy? A tűzvész... hogy élted túl? Neked is ott kellett volna lenned, azt mondtad...

– Tévedsz – felelte lassan és vészjóslóan Naraku. – Neked kellett volna ott veszned.

– Micsoda...?! – Aini megtántorodott, s botjába kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. Az ájulás környékezte, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak; Katsu, aki a vállán kuporgott, majdnem leesett róla. – Te... te voltál... az...? Mégis hogy tehetted?!

– Erre nem került volna sor, ha engedelmeskedsz nekem...

– Hogy én? ... Neked? – Aini minden rosszulléte ellenére majdnem a démon arcába nevetett. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.

– Próbálkozni szabad... – vonta meg a vállát Naraku és közelebb lépett hozzá, mire Aini hátrálni kezdett. – Nahát... csak nem félsz...?

– Félek, hogy olyat teszek, hogy magam is megbánom! – kiáltotta vissza Aini, s még hátrébb lépett. Próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, hiszen, ha harcra kerül a sor, akkor félre kell tennie az érzéseit... az érzéseit, amik a húgával kapcsolatosak. Megrázta a fejét.

– Nehéz az igazság, ugye? – nézett rá együtt érzően a démon, de ezúttal nem voltak rá hatással a szavai. – Talán mégse olyan nagy baj, hogy a tűz nem pusztított el... így még egy kicsit játszhatok veled...

– Meg ne próbáld, te... – Aini elhallgatott. Utálta használni azt a szót, ami most következett volna utána, de ha felbőszítették, bizony nehezére esett magában tartania.

– Kukuku... – nevetett Naraku. – Ugyan már, nem mondhatod, hogy nem volt szórakoztató...

– Te aljas kis... – megint nem fejezte be.

– Látom, még egy rendes sértést sem tudsz a fejemhez vágni... – heccelte őt Naraku. – Úgy tűnik, annyira nem is szeretted a húgod...

– Őt hagyd ki ebből! – kiáltotta magából kikelve Aini, s botjával a férfi felé csapott.

– Nocsak... végre! Már kezdtem unatkozni... – jegyezte meg egy gúnyos félmosoly kíséretében Naraku.

– Te... álnok... kígyó...! – Aini minden egyes szónál megsuhintotta a botot, mint valami éles fegyvert, azonban az hozzá sem ért a démonhoz. A düh elhomályosította az ítélőképességét. Nem érdekelte, mit és hogyan csinál vagy miképpen van több esélye ellene, a bosszúvágy felülkerekedett elméjén és csak egy dolgot akart csupán: eltiporni Narakut, miközben a legnagyobb fájdalmat szerzi neki.

– Ezzel nem mész semmire... – nevetett a démon. – Most pontosan olyan vagy, mint a többi, szánalmas kis... halandó.

– Ne merj hozzájuk hasonlítani! – ordította torkaszakadtából Aini.

Habár kedvelte a halandókat, tudta, hogy sokkal gyengébbek nála és sokszor látta botlásaikat, ahogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat... még a felnövekvő generációk sem tanultak elődeik hibáiból. Kedvelte a halandókat, de tisztában volt vele, nem mindegyik érdemli ezt meg.

– Eleget szórakoztunk már! – komolyodott meg hirtelen Naraku, s elsötétült az arca. – Most végzek veled...

– Azt majd meglátjuk... – Aini egy kicsit lehiggadt és botjának végével dobbantott egyet a földön. – Nem vagy egyéb, mint egy utolsó csaló... még a legrosszabb fajtából való haramia is nemesebb nálad!

– Valóban úgy gondolod...? – suttogta vérfagyasztóan a démon. Szemei összeszűkültek.

– Ostoba – jelentette ki Aini, s dobbantott még egyet a botjával.

A fekete drágakőben mintha ködös alakok mozogtak volna, de amint megpróbálta volna valaki szemügyre venni, már el is tűntek. Sesshoumaru akkora távolságból is jól látta ezt, s meglepve pislogott arrafelé. Nem egyszer megjelentek előtte is ezek az árnyalakok, mikor gyerekkorában a kővel játszott.

A bot végéből fekete füst indult el, s elterjengett a talajon, Narakut teljesen körbevéve, aztán elkezdett felkúszni rá, minden irányból.

– Nem engedem, hogy eltűnj innen, Naraku! – szólalt meg Aini, s felemelte szabad kezét; nyitott tenyerét a démonra mutatta, s arcán látszott, hogy koncentrálnia kell. – Akárhogy is könyörögsz, nem engedlek...

Naraku valóban nem bírt mozdulni, a fekete füst pedig már fojtogatni kezdte, de elhatározta, utoljára még megpróbálkozik valamivel, hátha meg tudja törni a nő koncentrációját.

– Könyörögni? Én? Nem...– Naraku arcán sötét vigyor terült el, miközben megrázta a fejét. Aini nem tudta ezt mire vélni. – Nem fogok úgy könyörögni, mint a húgod...

– Hagyd abba! – kiáltott rá Aini, s érezte, hamarosan kicsúszik a keze közül az irányítás, ezért még erősebben tartotta Narakut.

– Ha hallottad volna, hogy sikoltozott... – a démon arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly – mint