...

– Ha hallottad volna, hogy sikoltozott... – a démon arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly – mint valami kismalac...

– Te átkozott... – sziszegte a fogai közt Aini. – Ne merészeld...

Nem fejezhette be. Egy pillanatra megtört a koncentrációja és Naraku ezt kihasználva egy szempillantás alatt elmenekült.

– Elkaplak! – ígérte meg az erdőnek Aini. Aztán megcsóválta a fejét és ismét dobbantott egyet botjával, mire a füst eltűnt, legalább olyan gyorsan, minthogy megjelent.

– Szemét – jelentette ki keserűen, azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Sesshoumaru állt.

A férfi már pont arra gondolt, hogy előjön és kérdőre vonja őt (mint ahogy az előbb is azt akarta), de ismét nem tudta megtenni... Alig pár lépés után ugyanis Aini térdre rogyott és halkan zokogni kezdett.

Katsu nyugtalanul csapkodott szárnyaival körülötte. Gondolatban próbálta nyugtatni, de nem sokat ért vele. Szomorúan és tehetetlenül nézte, ahogy Aini könnyeit felitatja a smaragdzöld mező.

– Hogy lehet valaki ennyire... – ismét kitört belőle a zokogás, s ezúttal a puha talajba is ütött egy hatalmasat. – Szemét!

Igyekezett lenyugtatni magát és lassan, nagyokat szipogva, de néha még mindig összerándulva elcsendesedett. Némán meredt maga elé, aztán egy idő múlva letörölte a könnyeit.

– Gyere, Katsu – szólalt meg rekedten. – Ideje továbbindulnunk... – azzal kitartotta egyik karját, mire a főnixmadár engedelmesen letelepedett rá.

Már nagyobb volt és kifejlettebb, és – habár még mindig nem érte utol eredeti önmagát – a hangja már nem volt oly fülsértő, valamint a repülés sem okozott már neki nagyobb gondot.

Aini azonban egy lépés után megtorpant. A szél megfordult, s ismerős, finom illatot hozott felé. Szimatolt még egy kicsit a levegőben, aztán rájött, kihez is tartozik. Lehajtotta a fejét, de nem fordult meg, úgy kérdezte:

– Jól szórakoztál?

Nem kapott rá választ. Sóhajtott egy mélyet és újból elindult.

– Egyáltalán nem volt szórakoztató – felelte végül egy hűvös hang, közvetlenül a háta mögül.

Aini hátán végigfutott a hideg és azonnal megállt. Nem is hallotta, mikor jött oda mögé Sesshoumaru. Lassan megfordult.

– Akkor miért nézted végig? – a nő próbálta kifürkészni Sesshoumaru gondolatait arany szemeiből, azonban – mint előtte oly sokan – nem járt sikerrel. – Mert végignézted, ugye...?

A démon biccentett.

– Kíváncsi voltam, mit keresel itt, de mikor utánad jöttem, láttam, hogy el vagy foglalva Narakuval... nem akartalak megzavarni – hallatszott válasza.

Sesshoumaru nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják, s felelete végén enyhe gúnyt lehetett érzékelni.

– Ó, milyen kedves Tőled, Sesshoumaru – jegyezte meg keserűen Aini.

– Mi közöd van neked Narakuhoz? – tért a lényegre a démon.

– Csak nem te is ismered?

– Válaszolj!

– Talán ha nem lennél ilyen nyers, akkor megtenném – Aini sértődötten felszegte a fejét, s elfordult, hogy továbbmenjen, azonban Sesshoumaru megragadta a karját. – Mégis mit képzelsz magadról?!

– Azt, hogy én vagyok ezeknek a területeknek az ura és minden, ami itt történik, rám is tartozik... – felelte szemrebbenés nélkül a démon. – Megpróbáltalak szépen kérni, de te...

– Még hogy szépen? – villant meg Aini tekintete. – Senkitől sem tűröm el, hogy így bánjon velem!

„Na szép. Két felvágós, büszke szellem... Már csak ez hiányzott!” dugta a szárnya alá a fejét Katsu. Hangja most már normális volt, mélyen zengett a nő elméjében.

– Te... pimasz... – Aini mérgesen pillantott a madárra és lesöpörte a válláról, mire a főnix fülsértő rikoltozást hallatott. Mivel még nem fejlődött ki teljesen, ezért erre is képes volt – egyelőre.

– Váá... Katsu! – kiáltott rá Aini, miközben befogta a fülét.

Sesshoumaru is hasonlóképp cselekedett, kivéve, hogy ő nem mondott semmit sem, csupán fájdalmas arcot vágott. A főnix lejjebb ereszkedett és megállt Ainival szemben, hogy fejük egy vonalba kerüljön.

„Megérdemelted... sőt, mindketten megérdemeltétek.”

– Mégis mit képzelsz te magadról? – fortyant fel Aini.

„De hát... én csupán a tényeket közlöm.” felelte legártatlanabb arckifejezését felöltve a madár.

– Undok vagy – fordult el tőle Aini, s ekkor vette észre, hogy Sesshoumaru furcsán pillant rá. – Mi van? – húzta össze magát kicsit a nő.

– Te egy madárral beszélgetsz? – pislogott értetlenül a démon.

– Miért, minek látszik? – vágott vissza Aini.

– Hát, te nem vagy normális...

– Azt nem mondta senki sem, hogy az lennék... most pedig, ha megbocsátasz...

– Állj! – kapott ismét a karja után Sesshoumaru, de ezúttal elvétette.

– Mit akarsz még mindig? – nézett rá haragosan Aini.

Sesshoumaru gondolatban egy hatalmasat sóhajtott, mielőtt megszólalt volna, de kívülről semmi sem látszott rajta:

– Naraku az ellenségem.

– Na és...?

– Ezért akarom tudni, mi közöd van hozzá – felelte végül a démon.

– Értem – biccentett Aini, s még várt egy percet, mielőtt válaszolt volna:

– Talán számodra is kiderült, hogy nem vagyunk barátok.

– Nekem úgy tűnt, mikor először megláttad, hogy...

De Aini nem hagyta befejezni a férfi mondatát, hevesen közbevágott:

– Elárult!

– Így már világos... és mihez kezdesz most?

– Ostoba kérdés – jelentette ki Aini, s ismét elindult. – Természetesen utánamegyek és megbosszulom...

– A húgodat?

Aini megtorpant.

– Tehát mégis figyeltél... – jegyezte meg halkan a nő.

– Igen; minden szót tisztán hallottam – felelte Sesshoumaru, s közelebb lépett hozzá. – Fogalmam sincs, mit érezhetsz most és nem is akarom megtudni, de ha bosszút akarsz állni rajta, akkor...

– Akkor mi?

– Egyedül gyenge vagy hozzá... – Sesshoumaru elharapta a szó végét.

Aini vállai megemelkedtek, ahogy mély levegőt vett és a démon azt hitte, ismét egy újabb dühkitörés következik, amiért megsértette a büszkéségét, azonban ezúttal tévedett.

– Igazad van – mondta csendesen a nő, már-már síri hangon. – De meg kell próbálnom... nem hagyhatom annyiban!

– Mivel én is Naraku nyomában vagyok, mit szólnál hozzá, ha...

– Te most felajánlod a segítséged? – nézett bele mélyen a démon szemébe hitetlenkedve Aini; s bár sajátjaiba könnyek gyűltek, nem sírt.

– Tulajdonképpen igen – felelte egy kis szünet után Sesshoumaru.

– Rendben van – bólintott Aini, s szipogott egyet. – Elfogadom, köszönöm...

– A közelben van a kastélyom, ott kipihenheted magad, amíg erőre kapsz és elindulhatunk.

– Jó – bólogatott Aini, s kitárta a karját, hogy Katsu kényelmesen visszarepülhessen megszokott helyére.

Az este még az erdőben érte őket.

– Nem akarok panaszkodni, de mintha valami olyasmit említettél volna, hogy a kastélyod a közelben van – jegyezte meg Aini, miközben egy éjjeli szállásra alkalmas helyet kerestek.

– Holnap elérjük – felelte Sesshoumaru.

– Az jó – sóhajtott a nő.

Hamarosan letelepedtek, mikor a sötétség már annyira elterjedt az erdőben, hogy még az ő éles démonszemeiket is erőltetniük kellett, ha valamit látni akartak. A dús lombokon a csillagok halovány fénye sem hatolt át, s Újhold lévén az éjszaka fényei még gyengébbek voltak.

Aini éppen próbált viszonylag kényelmesen elhelyezkedni egy fa törzsénél, mikor Sesshoumaru felállt, arca figyelmet tükrözött, de egyébként nem lehetett semmit sem leolvasni róla. Tekintetével a sötét rengeteget fürkészte. Egy lágy szellő rezegtette meg a fák lombjait, de egyéb zajnak nyoma sem volt.

– Mi történt? – érdeklődött a nő, még mindig megfelelő helyet keresve a fánál.

– Semmi – válaszolta szemrebbenés nélkül Sesshoumaru. – Utánanézek valaminek, te maradj itt!

– Jó... – morogta Aini. Ő nem érzett semmi különöset, s végre sikerült kényelmesen befészkelnie magát a fa aljába. Mikor Sesshoumaru sziluettje eltűnt a fák sűrűjében, Aini gondolatban Katsut hívta. A madár hamarosan meg is jelent.

„Azt akarom, hogy kövesd! Derítsd ki, mi dolga van!”

„Kémkedjek utána?” kérdezett vissza gondolatban a főnix.

„Tulajdonképpen igen... de észre ne vegyen! Légy nagyon óvatos!”

„Az leszek.” Felelte Katsu, s azonnal szárnyra kapott. Egy pillanat alatt eltűnt Aini szeme elől, pontosan ugyanott, ahol Sesshoumaru is.

Becsukta a szemét és várt. Pihent, de nem akart mély álomba merülni, gondolatban figyelt minden aprócska neszre... amit nagyon is jól tett, mint utóbb kiderült. Apró neszt hallott a háta mögül; először azt hitte, Sesshoumaru tért vissza. De aztán, mikor a szél ismét feltámadt a fák közt, megérezte egy ismeretlen démon szagát és éppen az utolsó pillanatban sikerült elugrania előle.

A fa, ami mögött pihent, szilánkokra hasadt a hatalmas medvedémon mancsának csapása nyomán. Aini már talpon volt, kezében botját tartotta készenlétben. A démon nem úgy tűnt, mintha lehetne szót váltani vele, ezért a nő nem is fárasztotta magát feleslegesen, azonnal harcba bocsátkozott vele.

Sesshoumaru eltűnődve rótta a járatlan ösvényt az erdőben. Úgy érezte, mintha egy idegen démon lenne a közelben, de mivel mindeddig nem talált rá, kezdte azt hinni, csak az érzékei játszottak vele. Ebben a különös erdőben bármi előfordulhat.

Úgy döntött, lassan visszafordul, mikor a szeme sarkában valami piros villanást látott. Azonnal odafordult és nem telt bele sok időbe, mire rájött, hogy Katsu az, Aini főnixmadara.

„Aini biztos arra kérte, hogy kövessen...” töprengett Sesshoumaru. „Ezt még nagyon megbánja!” dühösen indult el visszafelé, sietős léptekkel, Katsu azonban ezúttal sem maradt le tőle jobban, mint előtte.

Egyszer csak sikoltás törte meg a mélybe burkolózó sötét erdő csendjét. Visszhangozva hullott fáról-fára, míg lassan elhalt. Sesshoumaru rögtön felismerte Aini hangját, s azonnal rohanni kezdett, de még mindig nem tett le arról, hogy kérdőre vonja a nőt.

Mikor odaért a helyre, ahol hagyta őt, egy hatalmas medvedémon hátát látta. Sesshoumaru már épp emelte a kezét, hogy lecsapjon vele, de ekkor – mindenféle figyelmeztető jel nélkül – a démon lábai megfagytak, s a jég felkúszott egész testén, míg körül nem ölelte teljesen. Sesshoumaru döbbenten nézte, hogyan válik tehetetlenné a medvedémon. A következő pillanatban pedig egy fekete villanást érzékelt és az immár jégszoborrá előlépett medvedémon darabokra hullott.

Teteme fölött Aini állt, egyik kezében fegyverével, a másikkal pedig az oldalát fogta.

– Nem volt rossz... – jegyezte meg Sesshoumaru, mikor közelebb lépett hozzá, aztán eszébe jutott, mit is akart kérdezni. – Jól sejtem, hogy...

Azonban ezúttal sem fejezhette be mondatát, mert Aini megingott és most a férfi karjába kapaszkodott, miközben igyekezett talpon maradni; másik kezével továbbra is az oldalát fogta, Sesshoumaru pedig próbálta megtartani, hogy a nő el ne essen.

– Jól érzed magad? – kérdezte a démon, bár sejtette a választ.

– Én... – Aini lábai felmondták a szolgálatot.

Eszméletlenül esett össze Sesshoumaru karjaiban.

– Ó... remek...! – szaladt ki a férfi száján, miközben óvatosan lefektette a földre Ainit.

Arrébb tolta a nő kezét és meglátta, hogy a kimonója oldalát vér áztatja. Sesshoumaru tanácstalanul nézte egy darabig.

„Ha nem veszed le a vértjét, nem tudja meggyógyítani önmagát és el fog vérezni!” mutatott rá a nyilvánvaló tényre egy furcsa hang a férfi elméjében. Sesshoumaru gyanakodva pillantott körbe a fákra.

„Hahó! Én vagyok az!” csapott egyet felé a szárnyaival Katsu.

– Te..? De hogyan?

„Ráérünk ezt később is megbeszélni, most szedd le róla a vértjét, különben meghal!”

– Jól van már... – morogta Sesshoumaru, s követte a főnixmadár utasítását.

Percek múlva már nem szivárgott vér a hasán lévő sebből és Aini légzése is megnyugodott egy kicsit. Sesshoumaru újból megvizsgálta a sérülést.

– Reggelre valószínűleg felébred – jegyezte meg, miután végzett. – Most pedig meséld el nekem, hogy is van ez...

Sesshoumaru szemére még jó darabig nem jött álom. A prémen feküdt és szemlélte a csillagokat, mellette pedig Aini pihent. Ahogy így elmerengett, hamarosan arra lett figyelmes, hogy a nő sokat mozgolódik álmában. Aztán rájött, mi a probléma: a hideg rázza. Ez sajnos úgy tűnt, együtt jár a gyógyulásával.

Sesshoumaru levette kimonójának felső rétegét és ráterítette. Így rajta most egy könnyebb felső volt. Visszafeküdt, feje alá tette kezeit és tovább nézte a csillagokat. Minden olyan nyugodtnak tűnt; nem is látszott, hogy néhány órája élet-halál harcot vívtak itt. A medveszellem teteme azóta eltűnt.

Aini mocorgott egy kicsit és még összébb húzta magát, hogy jobban beférjen rögtönzött takarója alá. Aztán anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, közelebb húzódott Sesshoumaruhoz. Feje a démon karján, keze pedig a mellkasán pihent.

Sesshoumaru már félig aludt és eléggé meglepődött, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon a dologról. Megfogta a nő csuklóját, hogy levegye, de mikor megérintette, valami furcsa érzés fogta el, ami nem engedte, hogy megvalósítsa tervét. Így aludtak hajnalig, kéz a kézben...

Éppen, hogy pirkadt, mikor Aini egy mély lélegzetvétellel felébredt. Fáradtan pislogott körbe. Először nem is tudta, hol van és mit keres itt, aztán eszébe jutott, a találkozás Narakuval, utána pedig Sesshoumaruval, valamint a medvedémonnal való küzdelem. Amikor ki akarta törölni szeméből az álmot, csak akkor vette észre, milyen közel került Sesshoumaruhoz és hogy a férfi fogja a kezét.

Egy pillanatra teljesen ledermedt – fáradt elméje próbálta megemészteni az információt –, de aztán gyorsan kikapta csuklóját a férfi fogásából. Azt várta, hogy erre a mozdulatra felébredt a szellem, azonban nem így történt. Továbbra is aludt, arcán békesség és nyugalom tükröződött.

Aini gondolatai elkalandoztak. „Olyan szép így, mikor alszik...”

Aztán összeszedte magát és feltápászkodott. Ekkor vette észre, hogy mindvégig Sesshoumaru kimonója nyújtotta számára a takarót. Felvette a földről a leesett ruhadarabot, mire megcsapta az illata. Nem tudott magának parancsolni; beszívta a kimonóba rejtett finom illatot, mely tulajdonosához tartozott.

Kisvártatva rájött, mit is csinál és elpirult. Amilyen gyorsan csak tudta, ráterítette a férfira és körülnézett. Hamarosan meg is találta, amit keresett: a vértjét. Pillanatok alatt magára öltötte, aztán felnézett a rózsaszínes égboltra: Katsu éppen akkor írt le egy kört felette. Lehívta a madarat.

Arról faggatta, mit tudott meg az éjjel, mikor Sesshoumarut követte, de Aini nagy bánatára semmi említésre méltó nem történt.

„De Veled annál inkább...” jegyezte meg somolyogva Katsu.

„Hát igen, izgalmas volt, egy medvedémon támadott meg... na de nem volt olyan nagy ellenfél és túléltem, és ez a lényeg. Nem?”

„Nem erre céloztam.”

Aini elbizonytalanodott. Pontosan tudta, miről beszélt a főnix, azonban általában mindig bevált, ha ártatlan arccal rákérdez, pontosan mire is gondolt. Viszont érezte, ezúttal nem lesz ilyen könnyű dolga. Ám még mielőtt bármit is tehetett volna, Sesshoumaru is felébredt.

– Nahát, jó reggelt! – köszönt egy széles mosoly kíséretében Aini, s örült, hogy megúszta Katsu vallatását. – Köszönöm a felsőd...

– Ja, hogy ezt... – vette föl a ruhát Sesshoumaru. – Nincs mit.

– Akkor indulhatunk is! – pattant föl hirtelen Aini. – Merre van a kastélyod?

Sesshoumaru feltápászkodott és összeszedelőzködött, így hamarosan elindulhattak. Katsu a fejük fölött körözött, tekintetével a környéket pásztázta. Sesshoumarunak mintha rémlett volna, hogy valamit akart kérdezni Ainitől, de már elfelejtette, pontosan mi is volt az, ezért nem is rágódott rajta tovább.

Dél felé már látszottak a kastély széles tornyai.

– Ez az? – érdeklődött Aini és gyorsabbra fogta a lépteit.

– Igen – biccentett Sesshoumaru.

Már a fele utat megtették, mikor hirtelen szél támadt, amely túlontúl is ismerős szagot hozott feléjük: Naraku szagát.

– Szerintem ez Kagura lesz... – jegyezte meg némi töprengés után Aini.

„Úgy van!” jelentette Katsu, s lejjebb szállt.

A szélboszorkány hamarosan megjelent előttük, legyezőjével félig eltakarva az arcát.

– Mi dolgod itt, Kagura? – kérdezte hűvösen Sesshoumaru.

– Aini gondot jelent Narakunak. Érte jöttem – felelte a szélboszorkány. – Add át őt nekem és akkor elkerülhetjük a harcot.

– Harcot? Milyen harcot? – húzta össze a szemeit Sesshoumaru. – El akarod kerülni, hogy harcolnod kelljen velem?

Kagura keze egy kicsit megrezdült, de nem attól, mert támadott, hanem azért, mert a férfi pontosan a lényegre tapintott ezzel. Esze ágában sem volt kiállni Sesshoumaru ellen, nem csupán azért, mert egyértelműen erősebb volt nála, hanem...

– Szóval Naraku túlságosan is megijedt a múltkori csatánktól? – heccelte Aini, aki érezte, hogy több van a dolog mögött Kagura részéről, nem csupán Naraku parancsának engedelmeskedik. Tekintete elárulta, ahogy a férfire pillantott.

– Hogy döntesz, Sesshoumaru...? – nézett legyezője mögül a kutyaszellemre Kagura.

Várt még pár másodpercet, aztán türelmét vesztve nagy levegőt vett és elszántan támadásba lendült. Legyezőjével csapott egyet, miközben kimondta:

– Pengetánc!

A szélpengék egyenesen Aini felé tartottak, akit olyan hirtelen ért a támadás, hogy még reagálni sem volt ideje, ráadásul eléggé le is gyengült az éjjel vívott harcban, a medvedémon ellen. Az utolsó pillanatban tartotta fel a kezét, hogy megálljt parancsoljon a támadásnak, azonban elkésett: a csapások Sesshoumarut találták el, aki a nő elé ugrott.

Kagura és Aini is döbbenten pislogtak. A szélboszorkány tért magához előbb; újra támadott. Aini kezét továbbra is maga előtt tartotta és ezúttal sikerült is kivédenie a csapásokat, sőt, vissza is irányította azokat Kagurára. A telekinézis erejével sok mindenre képes volt.

Kagura – miután eltalálta saját szélpengéjének egyike – úgy döntött, visszavonul; egyelőre. Búcsúzóul azért még odakiáltott a nőhöz:

– A féltékenység luxus a magunkfajtáknak, ezt jól jegyezd meg!

Aini arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Megvárta, míg Kagura eltűnik a horizonton, csak aztán hajolt le Sesshoumaruhoz. A kutyadémon vértjét átszakította a szélpenge és a mellkasát is megsebezte. Aini megvizsgálta a sérülést: nem tűnt túl súlyosnak, azonban jelentősen lelassította őket.

– Pár óra és begyógyul – ígérte meg Sesshoumaru.

– Pár óra és ránk esteledik... – nézett rá élesen Aini. – Mondd csak, miért ugrottál elém? Meg tudtam volna...

– Magadat védeni? – fejezte be helyette a mondatot a férfi. – Elképzelhető, de nekem nem egészen úgy tűnt.

– De akkor is, miért...?

– Már jobban vagyok, induljunk! – tápászkodott fel Sesshoumaru, és elfogadta Aini felé nyújtott segítő karját. Aztán eszébe jutott még valami:

– Mire célzott Kagura?

– Nem tudom... mikor is? – értetlenkedett Aini, pedig jól sejtette, mire gondolt Sesshoumaru.

– A féltékenységgel kapcsolatban... – a férfi összehúzta a szemöldökét. – Talán féltékeny voltál rá?

– Ugyan már! Ne nevetess! Miért lennék én féltékeny?! – Aini kacagott, de valójában, belül érzékenyen érintették e szavak. „Igen, pontosan azt éreztem, mikor Rád nézett, Sesshoumaru.” gondolatait azonban nem kötötte a démon orrára.

A délután további része feszült csendben telt. Aini kicsit össze volt zavarodva. Arra gondolt, talán Sesshoumaru megkedvelte őt, ezért ugrott elé... de akkor meg miért annyira hűvös vele mindig? Na és a kérdése... pont a lényegre tapintott rá.

A kutyaszellem azon felül, hogy próbált úrrá lenni a mellkasában érzett fájdalmon – ami, ahogy telt az idő, egyre jobban sikerült neki –, ha lehet, még inkább összezavarodott. Tényleg, minek is ugrott elé? Mert félt, hogy valami baja esik. De ilyet még eddig senki iránt sem érzett. Magában pedig teljességgel lehetetlen titulálta a gondolatot és elutasította, hogy netalántán megkedvelte volna Ainit. „Vajon komolyan gondolta-e a válaszát, mikor rákérdeztem, mire célzott Kagura?” töprengett magában. Nem értette a nő reakcióit és ez zavarta... valamint, azt is érezte, hogy azzal a nevetéssel, amivel válaszolt, valami nem volt rendben. „Olyan volt, mintha...”

– Ha megérkeztünk, ellátom a sebed – jelentette ki Aini ellentmondást nem tűrő hangon, miközben félbeszakította a férfi gondolatmenetét.

Úgy is tett, ahogy ígérte; alig érkeztek meg, Jyaken ura elé szaladt és meglepve vette észre, hogy Sesshoumaru páncélzata nem ép, a kutyadémon is megsérült, valamint, hogy egy nő társaságában állít be.

– Jyaken... így hívnak, ugye? – kérdezte Aini, miközben bekísérte Sesshoumarut. – Hozz valami kötszert és langyos vizet!

– De... nagyuram? – nézett tétovázva a férfira Jyaken.

– Csináld!

– Azonnal! – Sesshoumaru szolgája rögtön elrohant, s mire a két démon belépett a kastélyba és leültek, addigra már vissza is tért.

– Kösz – biccentett oda Jyakennek Aini, miközben elvette a kötszert és a langyos vizes tálat. Jyaken elrohant valahová, ő pedig Sesshoumaruhoz fordult:

– Le kell venni a vértedet és a kimonódat, hogy ellássam a sebedet.

– Begyógyul.

– Jó, de kitisztítani csak ki kell...

Sesshoumaru morgott valamit, de végül megtette, amit Aini kért tőle. A nő alig pár perc alatt készen volt.

– Na, így már sokkal jobb, nem? – mosolyodott el bizonytalanul Aini, miközben az utolsó simításokat végezte a férfi sebén. Már éppen el akarta venni a kezét, mikor Sesshoumaru megfogta a csuklóját.

Aini kérdően nézett rá. Sesshoumaru szeme szokatlan fényben csillogott. A nő kicsit megszeppenve pislogott rá, fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a démon.

Sesshoumaru jobban érezte magát most, hogy Aini már leápolta a sérülését, és hiába próbálta figyelmen kívül hagyni azt a fura, számára eddig ismeretlen érzést is, mely egyre csak növekedett benne, mióta először meglátta őt. Eddig elfojtott érzelmei és ösztönei azonban most már nem hagyták magukat elnyomni. Arcával lassan közelített Ainié felé, miközben gyengéden magához húzta a nőt másik kezével.

Ainit meglepte ez a váratlan reakció, de nem ellenkezett. Ajkuk lassan összeért és egy gyengéd, ámde szenvedélyes csókban forrtak össze...

– Sesshoumaru nagyúr! – az idilli pillanatnak egy éles kiáltozás vetett véget.

Aini gyorsan arrébb húzódott és érezte, ahogy elvörösödik, de igyekezett úrrá lenni érzésein. Megköszörülte a torkát és még azelőtt feltett egy elterelő kérdést, mielőtt Jyaken odaért volna hozzájuk.

– Volt szó valami pihenésről, nem? Elárulnád, hol pihenhetek le?

– Persze – Sesshoumaru röviden eligazította őt, mire Jyaken is odaért.

– Köszönöm – mosolyodott el fáradtan Aini. Nem is vette észre, mennyire kimerült az utóbbi néhány napban. Kényelmesen bandukolva indult el szobája felé, miközben még hallott egy tompa puffanást, aztán pedig Sesshoumaru ingerült hangját:

– Mit akarsz, Jyaken?!

Aini tovább gondolkodott. A Narakuval való harc, aztán a medveszellem, végül Kagura... nem csoda hát, hogy alig hajtotta a párnájára a fejét, rögtön el is aludt. Nagyon fáradt volt. De álmában mosolygott; úgy aludt el, hogy közben Sesshoumaru csókjára gondolt...

Másnap kora délután ébredt fel. Kicsit elszégyellte magát, amiért ennyit aludt, de legalább friss volt és a sebesülési úgy eltűntek, akárcsak az előző napi kimerültsége. Nyújtózkodott egy hatalmasat és kisétált szobája erkélyére. Mikor bejött, nem is vette észre.

Kilépett az ajtón és rákönyökölt a míves korlátra. Egy gyönyörű szép kertre nyílt kilátása. Gyümölcsfák terpeszkedtek hatalmas lombjaikkal, elszórva virágok virítottak a smaragdzöld fűben. Mélyet szippantott a levegőből. Minden olyan friss volt, a Nap is vidáman sütött le.

„Jól indul el az nap.” könyvelte el magában Aini, aztán megmosakodott és kicsit összeszedte magát. Mikor kilépett szobája ajtaján, egész lénye csak úgy káprázott. Gyorsan lesietett a földszintre és kiment a kertbe. Közelebbről is meg akarta csodálni a nyugalmas kis helyet.

Eközben arra lett figyelmes, hogy gondolatai minduntalan visszatértek Sesshoumaruhoz és a tegnap történtekhez. Nem tudta, pontosan mit is gondoljon róla, hiszen még mindig nem sikerült kiismernie a démont. Lehet, hogy ezentúl kedvesebb lesz hozzá, de az is lehet, hogy valamilyen érthetetlen módon még hűvösebb.

Leélt már egy emberöltőt, de a férfiakon még mindig nem tudott kiigazodni. Ahogy a szellemeken sem.

Töprengésének egy apró zaj vetett véget. Felkapta a fejét és látta, ahogy Sesshoumaru közeledik felé. Aini vett egy mély levegőt és elindult felé. Eközben Katsu mellette repkedett, nyugtalanul csattogtatva szárnyait.

Aini sosem tudta meg, mit akart akkor mondani Sesshoumaru. Egy ló vágtázó patái vágták el az éppen induló párbeszédet. Mind a ketten feszülten figyelték a kaput, melyen most egy hatalmas fekete mén csörtetett be, hátán megviselt lovasával.

– Kaijita-sama! – mondta elhaló hangon, erőlködve a teljes harci felszerelésbe öltözött férfi, miközben felé nyújtotta egyik karját. Arcán látszott, hogy fájdalom kínozza.

– Mi történt, Takura? – sietett oda hozzá Aini, elfelejtve a körülötte lévő világot. A jövevény ruhájáról csöpögött a vér és számtalan sebesülés csúfította el testét.

– A falu... – kezdte szaggatottan a férfi – ami nyugatra van...

– Tudom – bólintott egyet a nő. Sesshoumaru abba a faluba vezette, miután elhagyták a barlangot. – Mi történt vele?

– Tucatnyi szellem támadta meg... tüzet is okádtak...

Aini arca elsötétült. Csak nem Naraku egy újabb kegyetlen tettéről van szó?

– Majdnem mindenki odaveszett... néhányan túlélték; raboskodnak... de én... nem tudtam már semmit sem tenni... eljöttem hozzád, hogy elmondjam... – légzése egyre jobban akadozott.

– Takura... – Aini közelebb lépett hozzá, de szörnyülködve szökkent egyet hátra, mikor megérezte a férfin a halál szagát.

– Te halott vagy... – suttogta vérfagyasztó hangon a nő.

– Még mindig... ott vannak... – mondta utolsó erejével a férfi, azzal teste elporladt, csakúgy, mint lováé.

Aini elkerekedett szemekkel nézte azt a helyet, ahol még az előbb alattvalója volt. Csak akkor vette észre, mennyire reszket, mikor Sesshoumaru odalépett hozzá és hátulról átkarolta. Erős karjai és magabiztos ölelése lassan megnyugtatták Ainit, aki még percekig nem tért magához döbbenetéből, de végül egy mély lélegzetet véve sikerült lecsillapítania háborgó bensőjét.

– Ez Kagura műve... – hangja immár higgadt volt. – Ő tudja a halottakat így használni.

– Akkor ez Naraku csapdája lesz... – jegyezte meg komoran Sesshoumaru. – Ugye nem akarsz odamenni?

– De. Pontosan ezt fogom tenni.

– Épp erre számítanak.

– Nem érdekel! Megfogadtam, hogy bosszút állok, és most még azt is tudom, hol találom őt meg! – Aini kitépte magát Sesshoumaru öleléséből és dacosan nézett vele farkasszemet.

– Értem – biccentett a démon.

Percekig csendben álltak, egymással szemben, aztán valami szöget ütött Sesshoumaru fejében:

– Jól hallottam, hogy Kaijitának hívott?

„Itt az igazság pillanata.” hallatszott egy hang a fejében. „Köszönöm szépen, nagyon drámai volt, Katsu!” felelte füstölögve Aini.

– Igen...

– Nekem azt mondtad, Aininek hívnak!

– Kaijita a másik nevem... – magyarázta Aini. – Csak kevesen ismerik... a családom, néhány bizalmasom...

– És én – egészítette ki Sesshoumaru.

– Igen, most már te is.

– Nem így értettem – Aini kérdően tekintett rá, ezért a férfi folytatta:

– Én már azelőtt is hallottam ezt a nevet, hogy ez a halandó kiejtette volna a száján.

– Az meg hogyan...? – a nő szemei elkerekedtek, mikor rájött. A felismerés villámként hasított bele elméjébe. – Ezek szerint... – hangja kicsit remegett, de igyekezett úrrá lenni rajta. – Mi ketten... mi most...

– Jegyesek vagyunk? – vonta fel a szemöldökét Sesshoumaru. – Igen. Apád a fekete drágakőért cserébe nekem ígérte a kezedet.

– Hűű... – Aini kicsit elszédült, így botjára támaszkodott.

Sejtette, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, valójában kivel jegyezték el, sőt, még azt is gyanította, hogy Sesshoumaru az, mégis, most egy kicsit meglepte a hír... most, hogy hallja... most, hogy megváltoztathatatlanul, megmásíthatatlanul kimondták...

– Én úgy tudtam, Kaijitának hívják a mennyasszonyomat... – mesélte Sesshoumaru. – Mikor megláttam a fekete drágakövet, azt hittem, te vagy az... de a neved nem volt ugyanaz.

– Én pedig csak azt tudtam, hogy... Inutaisho fiával jegyeztek el... aki egy youkai – magyarázta Aini, mikor felocsúdott döbbenetéből. – Ezért is kérdeztem, van-e testvéred és hogy teljesen szellem-e.

– Már értem – bólintott Sesshoumaru.

Feszült csend következett, amit végül a férfi tört meg:

– Még dönthetsz másképp, ha akarsz... az apáink határoztak így, de én nem akarlak kényszeríteni olyasmire, amit nem szeretnél.

„Nahát, hogy valaki milyen lovagias lett!” kotyogott közbe Katsu, Aini elméjében.

– É-én nem is isme..

– Ha nem akarod, úgy add vissza a drágakövet és elfelejtjük az egész egyezséget – nyújtotta ki felé egyik kezét a kutyadémon.

Aini meghökkenve nézett rá. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak bizonytalan volt; úgy érezte, nem ismeri még eléggé Sesshoumarut, de az előző napi csókot nem bírta kiverni a fejéből.

– Nos? Hogyan döntesz?

– Ha ennyire akarsz egy nyamvadt választ, és még csak végig sem hallgatsz, akkor... – Aini mérgesen leszedte botja végéről a fekete drágakövet és keményen a démon kezébe nyomta. – Tessék, légy vele boldog!

E szavakkal megfordult és elindult a kapu felé, hogy útját Naraku felé vegye.

Sesshoumaru másodpercekig csak döbbenten nézett utána, aztán a fekete drágakőre, végül megszólította:

– Nem mehetsz oda egyedül.

– Ó valóban? – kérdezte élesen Aini, miközben félig visszafordult és csípőre tette a kezét. – Márpedig elmegyek Naraku után és bosszút állok mindenért!

– Veled megyek.

– Nem jössz – jelentette ki hidegen Aini. – Nem vagyok már a jegyesed, nem köt hozzám semmi. A fekete drágakő is a tied... ég veled, Sesshoumaru!

Aini még gyorsabbra vette a lépteit és igyekezett minél hamarabb elérni a kastélyt körülvevő erdőt. Katsu magasan a feje fölött körözött, úgy kísérte el. Sesshoumaru pedig még mindig döbbenten állt kertjében, kezében a drágakövet szorongatva.

Már néhány órája úton voltak, mikor – látszólag minden előjel nélkül – kitört Ainiből a zokogás. Nem bírt megnyugodni és így továbbmenni sem. Letérdelt a földre és összehúzta magát, miközben próbált úrrá lenni könnyein, de ez nagyon nehezen ment neki.

Katsu nyugtalanul leszállt mellé.

– Mondd csak... – kérdezte zokogva a nő – te már akkor is apám mellett voltál, mikor én még meg sem születtem... miért nem mondtad el nekem?

„Micsodát?”

– Hogy Sesshoumaruval jegyzett el! – kiáltott rá Aini, s a sírás ha lehet, még jobban rázta.

„Én sem voltam benne biztos... egyébként se nagyon volt rá időnk.”

– Ennél idiótább kifogást én még nem hallottam!

„De... próbálj megnyugodni, Kaijita...”

– Nem! Nem tudok megnyugodni! – üvöltött rá a nő, miközben egyre hangosabban zokogott.

Fájt neki, hogy Sesshoumaru így bánt vele és hogy ott kellett hagynia, de végül is félig-meddig a saját döntése volt. Ha hagyta volna végigmondani neki, amit akart, akkor talán...

Újabb síróroham következett. A férfi türelmetlenségét Aini úgy értelmezte, hogy Sesshoumarut hidegen hagyja, hogy dönt. Nem is tudta, mekkorát tévedett...

– Hová készülsz, nagyuram? – lábatlankodott Sesshoumaru körül Jyaken.

– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá...

– Jaj, bocsáss meg, nagyuram!

– Utánamegyek.

– De Aini-sama azt mondta... – ellenkezett Jyaken, azonban Sesshoumaru belé fojtotta a szót:

– Nem érdekel, mit mondott! Nem engedhetem, hogy egyedül szembeszálljon Narakuval... – Sesshoumaru dühösen járkált fel-alá, kastélya nagytermében. – Különben pedig, nekem is van elintéznivalóm azzal a korccsal...

– Mikor indulunk, nagyuram?

– Hajnalban.

– Te is érzed, Katsu? – nyugtalankodott Aini, aztán felpillantott az égre. – Nézd meg, mi lehet!

A főnixmadár engedelmesen felröppent a nő válláról és leírt egy hatalmas kört fölötte. Aztán északnyugatnak vette az irányt, amerről jöttek. Aini idegesen haladt tovább a fák hűsítő árnyékában, mikor egyszeriben már nem látta az erdőt. Óvatosan megállt. Olyan volt, mint egy látomás. A felhők közt szelte szélsebesen az eget és fürkészte azt éles szemeivel. Aztán kicsit oldalra kanyarodott egy laza szárnycsapással, s akkor meglátta őt.

Úgy tűnt, Sesshoumaru valamilyen felhőn utazik. Arca gondterheltnek tűnt és látszott, hogy nagyon töpreng valamin. Mögötte Jyaken kapaszkodott ura nadrágjának a szélébe, nehogy leessen e szédítő magasságból. Még egy ideig figyelte őket, és éppen menni készült volna, mikor a kutyadémon hirtelen felé fordult.

Aini megijedt és érezte, hogy Katsu is ugyanígy tesz. „Tűnj el onnan, de azonnal!” küldte felé telepatikus üzenetét a nő.

„Túl gyors...” a főnix hátrálni kezdett, de Sesshoumaru már nagy sebességgel közeledett felé. „Nem tudok elrepülni!”

„Nem azt mondtam, hogy repülj el, hanem, hogy tűnj el!” Aini kihangsúlyozta az utolsó két sz