Aini kihangsúlyozta az utolsó két szót, már amennyire ez lehetséges a telepátiában.

„Ó...” az égbolt képe eltűnt Aini elől, s ismét az erdőt látta maga előtt. Aggódva kémlelte a kék eget. Alig egy pillanattal később a közvetlen közelében egy tűzcsóva jelent meg, s mikor az eltűnt, Katsu alakja rajzolódott ki.

Aini megkönnyebbülve mosolyodott el.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel és magához ölelte a madarat.

„Sesshoumaru elől megmenekültem, de úgy látszik, te leszel a végzetem...” passzírozta ki elméjéből a szavakat a madár.

– Jaj, bocsánat! – szabadkozott Aini és azonnal elengedte őt. – Csak... – hirtelen elhallgatott. – Itt van.

„Nem lenne tanácsos találkozni vele, ugye egyetértesz?” kérdezte a nő fejében Katsu hangja. Aini lassan bólintott.

– De ha te alig tudtál elmenekülni előle, nekem ugyan hogyan sikerülhetne?

„Fogd meg a farktollaimat!”

– Hogy mit csináljak?! – hökkent meg Aini.

„Téged is el tudlak úgy vinni, ahogy én szöktem meg előle... gyerünk már!”

„Jól van.” egyezett bele a nő. „De akkor vigyél közvetlenül oda, ahová tartottunk... Narakuhoz.”

„Észnél vagy? Ha felkészületlenül megyünk oda, akkor...” ellenkezett volna Katsu, de Aini közbevágott:

– Menjünk! – azzal megfogta a főnix farktollait. – Gyerünk!

Aini felnézett maga mögött az égre és még éppen látta Sesshoumaru döbbent tekintetét, amit akkor emelt rá, mikor eltűnt a lángnyelvek tüzes ölelésében.

– Uh... már nagyon közel volt – csóválta meg a fejét Aini, miközben elengedte madarát. – Egy hajszálon múlt... Köszönöm, Katsu!

A főnix bólintott és örömteljes hangot hallatott, aztán felröppenni készült a magasba, de egy nyílvessző suhant feléje, s éppen, hogy csak célt tévesztett a fegyver. Azonnal visszakuporodott Aini vállára.

A démon éles szemeit körbe-körbe járatta a környéken. Oldalt és mögöttük fák tornyosultak, egy erdő maradványai, előttük pedig ott magasodott el kastély.

„Biztos, hogy jó helyre hoztál? Nem emlékszem kastélyra abban a pöttöm faluban.” kérdezte gyanakodva Aini.

„Teljesen biztos vagyok benne...” válaszolta a madár, aztán elgondolkozott. „Lehet, hogy Naraku építette fel, amíg itt tartózkodik...”

Váratlanul, mindenféle figyelmeztetést mellőzve megrezzent a közelükben lévő bokor és Aininak még reagálni sem volt ideje, fegyveresek törtek rá a szélrózsa minden irányából. Mire felocsúdott döbbenetéből, botját már elvették tőle, s mindkét karját lefogták.

Megfeszítette izmait és próbált kiszabadulni a katonák szorításából. Azonban azok túl erősek voltak számára. „Ez hogy lehet? Hiszen csak halandók!” villant eszébe a gondolat, aztán megérezte a szagukat. A halál lengte körül őket, mint a hadvezérét is, aki Sesshoumarunál kereste fel őt.

Irtózott a holtaktól, hát még attól, hogy hozzá is érjenek. Elvesztette minden önuralmát és kétségbeesve próbált kiszabadulni a fogságból. Azonban minél jobban vergődött, annál jobban szorították a karjait. Kifulladt, de csak egy másodpercre állt le a próbálkozásaival, aztán tovább folytatta. Ez a küzdelem nagyon kifárasztotta és kilátástalannak tűnt a helyzete.

Végre sikerült kirántania egyik karját és azonnal meglendítette, mire legalább tíz katona több métert repült a levegőben. Azonban alighogy befejezte mozdulatát és már tette volna meg a következőt, ismét lefogták szabad karját. Ujjai kezdtek elfehéredni a szorításban.

A fájdalomtól és kétségbeeséstől könnyek gyűltek a szemébe, de egy nagy levegővétellel elnyomta őket. Most nem szabad bepánikolnia, mert akkor semmi esélye sem lesz... pedig már érezte a félelem jeges érintését, ahogy a gyomrába markol. Hiába próbálkozott, nem sikerült újból kiszabadulnia az erős fogásokból.

Valami furcsa érzése támadt és hirtelen abbahagyta kétségbeesett vergődését. Feszülten figyelte az egyre közeledő fegyveres, halott férfit, aki egy tőrt tartott a kezében. Aini hátrálni próbált és egy fél méternyit sikerült is, közben hátrahúzva az őt fogva tartó több katonát is, azonban sajnos túl korán rájöttek, mire is készül, ezért még erősebben fogták és stabilan megvetették lábukat a kemény talajon.

Aini kifulladva nézett a közeledő alakra, de immár visszanyerte nyugalmát. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon a páni félelem azonnal eltűnt belőle. Dacosan tekintett a holt fegyveresre, aki támadásra lendítette tőrjét.

A nő szíve kihagyott egy ritmust, mikor megérezte a hideg fémet, amint akadálytalanul mélyed bele hasába. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Aztán a férfi kihúzta a tőrt, Ainiből pedig kitört egy reszkető levegővétel és összecsuklott. Eszméletét nem vesztette el, de a fájdalomtól már nem tudta magát megtartani, így csak azért volt még mindig talpon, mert a holtak nem engedték őt el. Szakadozva vette a levegőt és szédült. A külvilágot már alig érzékelte.

– Most már elég lesz – ez a hang azonnal magához térítette. A gyűlöletes hang... Naraku hangja.

Aini vonásai megkeményedtek és próbálta kizárni elméjéből a fájdalmat, miközben igyekezett, hogy meg tudjon állni a saját lábán. Mérgesen és dacosan nézett előre, ahonnan a férfi közeledett.

– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ideérsz, de végül is, egy díszvendégtől csak megtiszteltetésnek tudom venni, hogy nem váratott sokáig magára – köszöntötte a nőt csevegő hangon Naraku.

Aini érezte a vér sós-furcsa ízét a szájában. Kiköpte.

– Menj a pokolba! – hangja rekedt volt és halvány, de érezni lehetett az indulatot benne.

– Ne aggódj, még nem öllek meg... – vigyorodott el gonoszan a féldémon. – A darazsak szerint Sesshoumaru a nyomodban van – Aini makacsul hallgatott, ezért a férfi folytatta:

– Biztosra veszem, hogy idejön téged kiszabadítani és akkor végre elnyelhetem az ő erejét is... Addig még életben kell tartsalak... gondolom azon töprengsz, hogy tudott áthatolni a tőr a vérteden... el van átkozva a pengéje... csodás találmány, nemde? – vigyorodott el Naraku.

Aini arca eltorzult, mikor érezte, a fájdalom egyre jobban elterjed a testében. Nem értette, miért nem kezdett már begyógyulni a sebe és hogy miért ilyen gyenge, hogy nem sikerül kiszabadulnia a holtak markából.

– Ó... – Naraku észrevette a nő töprengő arcát. – Azon gondolkodsz, vajon miért nem segít téged az erőd... igazam van?

Aini dacosan nézett a félszellem vörösen izzó szemeibe. Naraku szája gúnyos félmosolyra húzódott.

– Tudod... a fekete drágakő miatt volt erőd.

– Hogyan...? – a nő meglepődöttségében el is felejtette fájdalmát. – Miről beszélsz?

– Amikor még gyermek voltál, nagyon gyenge voltál... erőtlenebb, mint egy hanyou – mesélte lelkesen Naraku. – Az erőd akkor növekedett meg, mikor apád neked adta a drágakövet. Azután már egyre ritkábban gyengültél le... ha jól tudom, akkor most már negyedévente csak egyszer, pár napra... – morfondírozott el a férfi.

– Honnan tudod mindezt? – Aini érezte, hogy felesleges megjátszania magát, Naraku tényleg sokat tud róla. Túlságosan is sokat.

A féldémon ördögi kacajt hallatott.

– Kisgyerekként megmérgezett téged egy démon... én voltam az!

– Micsoda?! – Aini teljesen elképedt. Narakunak nem csupán őt sikerült átejtenie, de az apját is.

– A fekete drágakő semlegesítette a méreg hatását, legalábbis idővel, apránként – magyarázta tovább a démon. – De mivel, ha jól látom, már nincsen nálad... ismét védtelen és gyenge vagy.

A nő szeme parázslott az indulatoktól és legszívesebben azonnal Naraku torkának esett volna, ha ereje teljében lett volna. De most valóban nem érezte magát többnek egy halandónál.

– Miután megmérgeztelek, és apád látta, milyen gyenge lánya született, csak még jobban örült, hogy egy youkai-jal jegyezett el téged.

Aini szemei elkerekedtek. Ezek szerint Naraku mindvégig tisztában volt vele, hogy ő volt Sesshoumaru jegyese.

– Fogalmam sincs, melyik erős démon tűrne el maga mellett egy magadfajta gyenge, erőtlen...

– Elég legyen! – kiáltott közbe a nő. Tombolt benne a düh. De egy kis megnyugvással töltötte el, hogy ezek szerint Naraku nem tudja, hogy Sesshoumaruval jegyezték el őt.

– Na, mindegy! Eleget fecserésztünk már... – vonta meg a vállát a férfi. – Vigyétek a cellájába... Ami pedig ezt a csirkét illeti...

Katsu élesen felvijjogott, de Ainit ezúttal ez nem zavarta, sőt, örült neki, ha ezzel némi kellemetlenséget tudnak okozni Narakunak. Úgy tűnt azonban, hogy félszellem meg sem hallotta a rikácsolást.

– Rá nincs szükségem. Öljétek meg – jelentette ki tárgyilagos hangon, melyből tisztán ki lehetett hallani, mennyire nem érdekli a madár sorsa.

– Katsu... nee! – sikoltott fel Aini, mikor látta, hogy a fegyveresek elkapták a madarat. Összeszedte maradék erejét, hogy kitörjön fogvatartói gyűrűjéből, azonban ez nem sikerült neki. – Tűnj innen! Tűnj el...

A főnix ráemelte átható tekintetét, mire Aini biztatóan bólintott. „Menj...” Katsu még egy pillanatig habozott, majd, mikor már majdnem lesújtott rá az egyik szablya, lángok törtek fel belőle és egy szempillantás alatt eltűnt.

Aini fellélegzett, de rögtön meg is roggyant a térde. Nem bírta már sokáig tartani magát, még a fegyveresek közreműködésével sem.

– Eresszétek el – hallatszott Naraku hangja.

Aini mintha egy legyező csapását vélte volna hallani, de mielőtt még elgondolkodhatott volna a dolgon, karjáról lekulcsolódtak a holt katonák markai, ő pedig erőtlenül zuhant le a földre. A fájdalom, melyet most még intenzívebben érzett, elhomályosította a külvilágot. Mielőtt elvesztette volna emlékezetét, utolsó gondolatai Sesshoumaru felé tévedtek. Csak remélni tudta, hogy nem lesz olyan bolond és sétál majd bele önként Naraku csapdájába... és közben csendesen imádkozott azért, hogy még egyszer valamikor viszontláthassa őt...

Esteledett és Sesshoumaru bosszankodva ereszkedett le a talajra. Elvesztette Aini nyomát. Azzal tisztában volt, hová tartott a nő, azonban fogalma sem volt róla, hogy pontosan mi is történt vele. Illetve... mintha Jyaken említett volna valamit a főnixek sajátságos teleportálási képességeiről, de a démon csak fél füllel hallgatta szolgája szavait. Gondolatait Aini teljesen lekötötte.

Ha igaz is, amit Jyaken mondott, még akkor sem tudhatta biztosan, hová is teleportáltak előle. Sesshoumaru csak remélni tudta, hogy a nő nem csinált olyan őrültséget és azonnal ahhoz a faluhoz ment. Mert Naraku bizonyára már várt rá.

Naraku... a másik probléma. Sesshoumaru tudta, hogy meg kell küzdenie vele és nem is tartott tőle, attól viszont félt (legbelül, ha nem is mutatta ki), hogy Ainit felhasználja ellene, vagy, ami még rosszabb, meg is öli őt.

Erre a gondolatra ökölbe szorult a keze és önkéntelenül is gyorsabb tempóra váltott, így Jyaken alig bírt lépést tartani vele. Először csak ment, be, a fák közé, nem is érdekelte, merre tart, de aztán megtorpant, körülnézett és rájött, hogy kéne keresnie valamit éjszakára alkalmas helyet, hiszen azért is jött ide le. Ismét elindult, nyomában Jyakennel.

Ekkor azonban szárnysuhogásra lett figyelmes, s már a madárszagot is megérezte a levegőben. Érdeklődve fordult a jelenség irányába... és éles szemeivel azonnal észrevette Katsut. Rögtön eszébe jutott az is, hogyan találkoztak legutóbb. A főnix követte őt, aztán pedig, mikor már majdnem sikerült elkapnia, megszökött előle, sőt még Ainit is magával vitte. Fagyos pillantásokkal mérte végig a madarat, mely most ott lebegett közvetlenül az orra előtt.

– Mit akarsz? – mordult rá Sesshoumaru, s utánakapott.

Katsu nem mozdult, így könnyedén elfoghatta. Egy kicsit közelebb emelte magához.

„Megkopaszthatsz és puha párnát is készíthetsz a tollaimból, csak előtte hallgass meg, kérlek!” üzente neki telepatikus úton a főnixmadár. „Ainiről van szó...”

Sesshoumaru egy kicsit megijedt, hátha történt valami a nővel és elengedte a madarat. Az lehuppant közvetlenül előtte, így most a lábainál pipiskedett.

– Mondd – húzta össze a szemeit a démon.

Katsu elmesélte, szóról-szóra, hogy mi történt azóta, hogy elvitte Ainit Naraku kastélyához. Sesshoumaru nem szólt közbe, de látszott rajta, hogy nehezére esik visszafognia magát. A főnix azt is megosztotta vele, milyen kapcsolat fűződik Aini erejéhez és a fekete drágakőhöz. Aztán könyörögve pislogott a kutyaszellemre: „Aini most tényleg gyenge és nem tud kiszabadulni onnan...” Sesshoumaru azonban nem várta meg, míg Katsu befejezi.

– Fölösleges... úgyis utána indultam.

„Köszönöm, de tudd, hogy ez csapda... Naraku így akar Téged csapdába csalni...”

– Kezdettől fogva tudtam, hogy az – sóhajtott gondterhelten a démon. – De attól még utánamegyek.

– Kéne valami, amivel elterelhetjük a figyelmét annak a korcsnak – kotyogott közbe Jyaken, aki – habár csak a fél beszélgetést hallotta – gyanította, mi folyik itt, és jól is tippelt.

– Igen, csak tudnám, hogy mi... – Sesshoumaruba villámként csapott a felismerés, mikor eszébe jutott. Pompás ötlet! Egyszerűen tökéletes! Már csak meg kell találnia a kiszemelt csalit...

Sejtette, hogy merre találja öccsét. Ösztöneiben ezúttal sem kellett csalódnia, hamarosan meg is érezte Inuyasha szagát a levegőben. Ahogy gyanította, a hanyou már kivont karddal, harcra készen várta őt. Sesshoumaru ezúttal mellőzte a látványos belépőt. Ahhoz túlságosan is sietős volt a dolga.

– Mit keresel itt?

– Tudtommal, ez még az én területem, drága öcsém...

– Huh! Felvágós! – mérgelődött Inuyasha. – Ha még mindig a Tessaigát akarod, közlöm veled, hogy...

– Ne légy nevetséges... még ha nem is érdemled meg a kardot, nekem már van egy sokkal jobb helyette – fojtotta belé a szót bátyja.

– Akkor meg...?

Sesshoumaru egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Látszott rajta, hogy belső vívódásai vannak azt illetően, hogy kimondja-e, amit akar. Végül mégis sikerült kiböknie:

– A segítségetek kell.

– Hogy miiii? – mindenki döbbenten tekintett rá, mire felkapta vizet:

– Ne nézzetek így rám, elég volt egyszer is kimondanom!!

– Jól van, jól van... de miért kell neked a korcs öcséd és halandó barátai segítsége? – kérdezte élesen Inuyasha.

– Ti csalinak kelletek, hogy nagyuram ki tudja addig szabadítani a jegyesét Naraku fogságából! – kotyogta el Jyaken.

– Jyaken... – mordult meg fenyegetően Sesshoumaru.

– I-i-igen, nagyuram?

– Fogd be! – azzal belérúgott egyet.

– Juj – Kagome fájdalmas arcot vágva, szánakozva tekintett a kis démonra, aki épp feltápászkodott a földről.

Inuyashát letaglózta a hír:

– Neked van egy menyasszonyod, Sesshoumaru...?

– Ez bonyolult... – kezdte bátyja, de egy hang megszólalt a fejében: „Annyira nem is...” Mérgesen pillantott fel Katsura, aki a bal füle mellett lebegett. – Fogd be, te csirke...

A főnix sértődötten felszegte a fejét és odébb röppent; egy közeli fa ágán telepedett le.

– Tehát, mint mondtam, ez nem ennyire egyszerű... – fogott bele Sesshoumaru. – De tudom merre van Naraku, az ékkődarabok is a tiétek lehetnek, nekem nincs szükségem rájuk, nélkülük is épp elég erős vagyok – Inuyasha méltatlankodó köhécselését figyelmen kívül hagyta és tovább folytatta –, csak azt kérem, tereljétek el a figyelmét, amíg én kiszabadítom Ainit...

– Aha! Hát ez a neve! – kapott rajta azonnal az öccse.

– Ne légy nevetséges, Inuyasha...

– Hát, ha egy szép hölgy is bajba került, akkor nem utasíthatjuk vissza a kérését – jegyezte meg Miroku.

Sango arca égett a dühtől.

– Mit mondtál? – kiáltozott. – Mégis, miből gondolod, hogy szép?! Te másra sem tudsz gondolni, szerzetes?!

– Ööö... Sango, én nem úgy értettem... – emelte maga elé védekezően a kezét Miroku.

– Mi legyen, Inuyasha? – nézett a félszellemre Kagome.

– Végül is, megszerezhetjük azt a hatalmas ékkődarabot, amit Naraku tulajdonában van... lehet róla szó...

– Mii? – sipított Shippou, s felszökkent a fiú vállára. – Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Sesshoumaru... – fordult komolyan bátyja felé Inuyasha. – Ígérd meg, hogy nem támadsz ránk és az ékkő a miénk lehet, ha segítünk neked.

– Addig amíg ki nem szabadítom Ainit? – kérdezett vissza a démon.

– Hm... legyen.

– Rendben van – biccentett Sesshoumaru.

– Te megbízol benne? – súgta oda Shippou Inuyasha fülébe.

– Heh... azt nem mondtam! – válaszolta a félszellem.

Sesshoumaru összehúzta a szemét és mordult egyet.

– Én sem jószántamból szövetkezem veletek... most pedig induljunk, minél előbb odaérünk, annál jobb!

Sango, Miroku és Shippou Kirara hátán utazott, Kagoméval Inuyasha ugrált sebesen, Sesshoumaru pedig ismét a felhőket szelte, nyomában szolgájával. Viszont úgy vette észre, hogy öccse és kis társasága csak hátráltatják. Sokkal gyorsabban odaérhetne, ha nem kellene miattuk lelassítania. A macskaszellem hátán utazók még nem is jelentettek akkora gondot, hiszen Kirara elég gyors volt, de Inuyasha a földön haladt és hiába volt sebesebb bármely halandónál, még így is eléggé lassú volt ahhoz, hogy Sesshoumaru hamarosan elveszítse türelmét.

Intett a többieknek, hogy álljanak le és miután Kiraráék leszálltak és végre Inuyasháék is befutottak, öccséhez fordult:

– Lelassítotok... a macskaszellem még annyira nem is, de te, öcsém...

– Ha valami nem tetszik, menj előre, egyedül és próbáld meg úgy kiszabadítani a barátnődet! – kiáltott vissza neki Inuyasha. – Elvégre Te kérted a Mi segítségünket!

– Ha jól látom, még egyikőtök elfér a macska hátán – felelte Sesshoumaru. – A másikat én el tudom vinni és így gyorsabban odaérünk.

– Mi? Én nem utazom veled! – húzta fel az orrát Inuyasha.

– Ne nevetess... – Sesshoumaru arcán egy halvány mosoly suhant át. – Te sem gondolhatod komolyan, hogy majd téged viszlek!

– Akkor ebben egyetértünk! – biccentett Inuyasha, aztán kerekre tágultak a szemei. – Akkor mégis kire gondoltál?

Sesshoumaru az öccse mellett álló lányra mutatott. Inuyasha ránézett Kagoméra, aztán vissza a bátyjára:

– Na nem...

– A fenébe is, Inuyasha... – csattant fel Sesshoumaru. – Tényleg veszettül lelassítotok, de szükségem van rátok, hogy eltereljem Naraku figyelmét... én sem jókedvemből vagyok veletek, de ez van, bele kell törődni... és inkább viszem azt a halandót, mint téged, kedves öcsikém!

Inuyasha csak hápogott a döbbenettől, nem számítva rá, hogy bárki is ki tud hozni ilyen reakciót ezen a világon Sesshoumaruból, főleg nem egy nő; valószínűleg Aini tényleg sokat jelenthet neki, ha ilyeneket mond.

Bizonyára Kagome fejében is hasonló gondolatok jártak, mert mikor megszólalt, beleegyezően bólintott:

– Rendben van... Inuyasha, menj Sangóékkal...

– Mi? Nem! – ugrott egyet ijedtében a félszellem. – Nem engedlek annak az őrültnek a közelébe!

Sesshoumaru türelme kezdett elfogyni, s kissé idegesen ropogtatni kezdte ujjait, kimeresztve hosszú karmait.

– Inuyasha, kérlek... – nézett rá a lány nagy szemekkel. – Tényleg ez tűnik a legjobb megoldásnak, és...

– Kagome, nem!

– Inuyasha... fekszik! – kiáltotta hirtelen Kagome, mire a fiú belepréselődött a földbe, aztán lehajolt hozzá.

– Menj Kirara hátán, én meg Sesshoumaruval utazom... ne aggódj, nem lesz semmi baj... megegyeztetek, emlékszel?

– Nem bízom benne... te talán igen?

Kagome nem válaszolt csak kedvesen rámosolygott a félszellemre, aztán felállt és odasétált Sesshoumaruhoz, aki rögtön felkapta, mennyasszonyi fogásban.

– Hé...! – a lány nagyon meglepődött.

– Karold át a nyakam, ha nem akarsz leesni útközben – tanácsolta Sesshoumaru, s hamarosan felemelkedtek a fehéren kavargó kis felhőn, ami megjelent a démon lába alatt.

Kagome bólintott és megfogta a nyakát, miközben nézte Inuyashát, aki mögöttük épp felpattant Kirara hátára és sürgette, hogy minél előbb induljanak már el. A lány elmosolyodott, mikor a félszellemre nézett. Látszott rajta, hogy aggódik érte, azonban – ismerve büszkeségét – ezt a világért sem vallaná be. Kagoméből kiszakadt egy halk, szomorú sóhaj.

– Mi van? – érdeklődött Sesshoumaru.

A lány megütközve nézett rá; nem számított arra, hogy Sesshoumarut érdekelheti bárki sorsa, főleg egy halandó apró-cseprő problémái.

– Semmi – rázta meg végül a fejét.

– Ne hazudj, halandó – nézett rá élesen Sesshoumaru, hangja fagyos volt, mint az északi szél.

Kagome elfordította tekintetét, így megint a szorosan őket követő Inuyasháékat látta.

– Csak néha annyira furcsán tud viselkedni... – válaszolta végül.

– Inuyasha?

A lány bólintott, mire egy kis szünet következett, aztán a démon ismét megszólalt:

– Miért tartasz vele?

– Az ékkövet én törtem össze... kötelességemnek érzem, hogy összegyűjtsem a darabjait... Inuyasha pedig... hát, ő meg már régóta fel akarja használni a Shikon no Tamát... – magyarázta Kagome, óvatosan, nehogy túl sokat áruljon el.

– Hogy teljesen szellemmé váljon? – kérdezett rá Sesshoumaru.

Kagome nem válaszolt, a démon pedig még egy darabig fürkészte a lány arcát.

– Tehát igen... sejtettem, hogy ez a célja... túlságosan kiszámítható – jegyezte meg végül Sesshoumaru.

Fájdalom járta át a testét, ahogy magához tért. Kinyitotta a szemét, de semmi változást nem érzékelt. Minden ugyanolyan sötét volt. Az orra hegyéig sem látott el, csoda volt, hogy egyáltalán még érezte, van teste... egy kicsit mocorgott, s ekkor rá kellett jönnie, hogy erős láncok tartják fogságban, több helyen is a falhoz van bilincselve. Mélyet lélegzett, s ismét fájdalom nyilallt a testébe. Összegörnyedt, de ettől csak rosszabb lett... érezte, hogy a hasán lévő seb még mindig nem záródott le, s minden egyes apró mozdulatával csak még több vér távozik belőle.

A vértje még mindig rajta volt, ez némiképp nehezítette a légzését és a gyógyulását is. Aztán eszébe jutottak Naraku szavai... „A fekete drágakő... az védelmezett eddig... most Sesshoumarunál van...” egy néma könnycsepp gördült le a gondolatra Aini arcán.

– Sesshoumaru... – suttogta bele kétségbeesetten a sötétbe, mintha erőt meríthetne a férfi nevéből.

A második nap reggelén érkeztek el a faluba. A terv a következő volt: amíg Sesshoumaru belopózik a kastélyba, addig Inuyasha és barátai lefoglalják Narakut, így a kutyaszellemnek lesz elég ideje, hogy épségben kihozza onnan Ainit. Utána pedig csatlakozik az öccséhez, Naraku ellen.

– Jyaken, te itt maradsz!

– Igenis, nagyuram! – bólintott a kis démon.

Egy fa árnyékából figyelték, hogyan csalogatja elő Inuyasha előbb Kagurát, majd pedig Narakut. A csata elkezdődött, mindenki igyekezett a legjobb formáját hozni. Mikor Sesshoumaru úgy érezte, eljött az idő és Narakuék minden figyelmét lefoglalja Inuyasháék elpusztítása, végre elszánta magát.

Mióta elkezdődött a harc, felváltva figyelte a kastélyt, s a küzdő feleket. Az épületen talált egy őrizetlenül hagyott ablakot, ami elég magasan volt ahhoz, hogy senki se tudjon felmászni oda segítség nélkül vagy észrevétlenül. De Sesshoumaru – szellem lévén – könnyedén elrugaszkodott a földről, s a következő pillanatban már puhán ért talajt az ablakpárkányon. Bemászott a hideg kőfolyosóra, s elindult jobbra, amerre egy lépcsőt látott. Lesietett, ahogy a lába bírta. Sejtette, hogy Naraku a kastély börtönében tartja fogva Ainit, az pedig minden valószínűség szerint itt is mélyen a föld alatt, az épület alapjaiban húzódik.

Alig telt bele fél perc és már megérezte Aini illatát... összeráncolta homlokát, mikor megérezte vérének szagát, s gyorsabbra fogta lépteit. Hamar odaért a megfelelő cella elé, s egy rántással kitépte az ajtót a helyéről. Egy pillanatra ledermedt a látványtól, ami fogadta.

Aini a földön térdelt, láthatóan alig volt eszméleténél (vagy egyáltalán nem), teste nagy részét pedig vér borította el, a saját vére, miközben a láncok fogságában szenvedett... Sesshoumaru hamar visszanyerte lélekjelenlétét és lehajolt hozzá. Karmai egy suhintására a láncok lekulcsolódtak Ainiről, s ő előrebukott. A szellem elkapta és óvatosan felemelte őt, menyasszonyi fogásban. Aztán észrevette, hogy a botja oda van támasztva az ajtó mellé. Azt is felkapta, s kisietett a cellából, karjai közt Ainivel.

Hamar felért a lépcsők tetejére, s a szabad ablakhoz. Felmászott a párkányra, aztán megfeszítette izmait, hogy leugorjon a fűre. Puhán ért földet, nehogy a nő állapota rosszabbra forduljon. Aini mocorogni kezdett, s lassan kinyitotta szemét, miközben a szellem a fák felé vette az irányt.

– Sesshoumaru... – suttogta erőtlenül, mire a férfi rámosolygott.

– Most már minden rendben lesz.

– Tényleg... te vagy... az? – kérdezte akadozva Aini, miközben felemelte kezét, hogy megérintse a szellem arcát. – Nem csak... egy újabb... csalóka... álom...?

– Nem az... én vagyok – felelte Sesshoumaru, s lágyan lefektette a fűre Ainit. – Pihenj, itt biztonságban leszel...

– Sesshoumaru... – a nő elkapta a kimonója ujját, mikor látta, hogy feláll.

– Most már nem kell aggódnod – mondta biztatóan a kutyaszellem, s Aini végre megnyugodott.

Nagyon sóhajtott és mély álomba merült. Sesshoumaru a mellette tébláboló Jyakenhez szólt, miközben le sem vette tekintetét a nőről.

– Vigyázz rá – hiába volt ez egy parancs, hangja mégis lágynak tűnt.

– Természetesen, nagyuram! – bólogatott hevesen Jyaken, bár Sesshoumaru ezt csak a szeme sarkából láthatta.

A szellem elővarázsolta valahonnan a fekete drágakövet és Aini kezébe tette. Mellérakta a botját, aztán pedig felállt. Még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán előhúzta a Toukijint és elsietett a csata színhelyére.

A seb rohamosan gyógyult és a láncok szorítása okozta kisebb sérülések már el is tűntek. Csak egy kis heg volt a hasán tátongó seb helyén, mikor magához tért.

– Agh... – Aini óvatosan felült.

– Feküdjön vissza, Aini-sama, még pihennie kell!

– Jyaken? – pislogott a kis démonra a nő, mire az bólintott.

Aini azonban nem feküdt vissza, hanem felállt. Amikor pedig a kezére támaszkodott, akkor vette észre, hogy valami nem engedi meg, hogy rendesen tenyereljen. Lenézett a kezére és meglátta benne a fekete drágakövet. Visszaesett a térdére.

– Sesshoumaru... – suttogta kicsit összezavarodva, aztán megnézte a hasát és örömmel vette észre, hogy már a heg is eltűnt onnan. – Megmentett... – Aini arcára bárgyú mosoly ült ki. Csak úgy cikáztak fejében a gondolatok, szívében az érzelmek. Aztán hirtelen Jyaken felé fordult:

– Hol van most?

– Sesshoumaru-sama? – kérdezett vissza a kis démon, mire a nő bólintott. – Harcol... Naraku ellen, de...

Jyaken már sosem fejezhette be, ugyanis Aini azonnal felpattant és felkapta a botját is. A végére illesztette a drágakövet és azonnal futni kezdett abba az irányba, ahonnan a csatazajt hallotta. Hamarosan pedig megérezte Sesshoumaru finom illatát is a levegőben...

Habár, már sokkal jobban érezte magát, most, hogy a sebei begyógyultak, még mindig eléggé kimerült volt. Mire odaért a harctérre (ami a kastély kapu előtt volt), nagyon kifáradt és kapkodva vette a levegőt. Ki kellett fújnia magát, mielőtt előjön a fák rejtekéből. Megállt egy pillanatra és néhány mély levegővétel után ismét jobban érezte magát. Ekkor végre kilépett az árnyékok közül.

Sesshoumaru hiába próbált Naraku közelébe jutni, az erős szél nem engedte. Ráadásul öccse képtelen volt előhozni a szélbordát, amíg Kagura meg nem engedte neki. Kagome már kilőtte majdnem az összes nyílvesszőjét, de az erős szél félreseperte... ahogyan eltérítette Sango hatalmas bumerángját is. Tehetetlenek voltak.

Egyetlen egy esélyük volt: ha valahogy ártalmatlanná teszik Kagurát, így végre Naraku közelébe férkőzhetnek. Sesshoumaru gondolt egyet és belevágott az erős szélbe a Toukijinnel, ami felé tartott. Legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, mintha valóban „megsebezte” volna a szelet, ugyanis az ereje legalább a felére csökkent.

Új lendülettel indult harcba, s egyre közelebb került Kagurához. A szélboszorkány már későn vette észre a veszélyt. Hiába ugrott el Sesshoumaru csapása elől, a kard ereje súlyosan megsebesítette, s sérült lábban ért földet, néhány méterrel arrébb. A szél lassacskán elült, s úgy tűnt, Kagura már nem tud felállni. A kutyaszellem alakja fenyegetően magaslott fölé, mikor elé lépett.

A szélboszorkány felnézett rá. Szemében könnyek gyűltek, de nem engedte őket kicsordulni.

– Sesshoumaru... – szólította meg a férfit; hangja remegett, mint az őszi falevelek a szélben.

A démon jéghideg pillantást vetett rá, s csapásra emelte kardját, miközben ezt mondta:

– Megtámadtad a nőt, akit szeretek... pusztulj! – egy villámgyors és precíz vágással a másodperc töredéke alatt megszabadította Kagurát a földi élet fogságából...

Aztán neszezést hallott a háta mögül, s megcsapta orrát Aini finom illata. Megfordult, s ő pont akkor lépett ki a fák rejtekéből. Már éppen indult volna felé, hogy visszatessékelje, mielőtt még Naraku észreveszi, azonban már elkésett ezzel:

– Na lám, felébredt Csipkerózsika! – a férfi gúnyos hangja végigzengett az egész mezőn.

Aini kihúzta magát, s büszke léptekkel indult el feléje, miközben a harc megállt, s Inuyasha és csapat felváltva pislogtak rá, aztán pedig Narakura.

– Naraku... – suttogta vérfagyasztó hangon Aini, még így is mindenki tisztán hallotta őt, hangja betöltötte a teret.

Dobbantott egyet botjával, s fekete füst kezdett terjengeni abból a pontból, ahol hozzáért. Még egyszer megismételte ezt, s a drágakőben homályos alakok mozogtak, hogy aztán ismét eltűnjenek, a füst pedig egyre terjedt, Naraku felé. A félszellem észrevette, hogy megint ugyanazt a varázslatot akarja használni ellene, mint legutóbb, de ismét későn reagált: Aini nyitott tenyerével rámutatott, így Naraku képtelen volt megmozdulni.

– Nem hagyom, hogy megint meglógj...! – mondta csendesen a nő, aztán kinyitotta szemét és élesen a többiekre nézett:

– Mire vártok még? Öljétek meg!

Mindenki meglepve pislogott, végül Sesshoumaru és Inuyasha tért előbb magához a döbbenettől, s azonnal támadásba lendültek. Naraku még a kisujját sem tudta megmozdítani, így nem tudott elmenekülni sem, s a Szélborda, valamint a Souryuuha egyszerre találta el.

– Ááááááhh...! – Naraku hallatott még egy utolsó, kétségbeesett kiáltást, mielőtt teste millió darabokra porladt volna, csak egy csillogó ékkődarabot hagyva maga után...

– Végre... vége... – Aini leengedte kezét, s szinte ezzel egyidőben a térdére esett.

Zihálva vette a levegőt: nagyon kimerült, a varázslat sokat kivett belőle és még mindig nem nyerte vissza teljesen régi erejét. Sesshoumaru azonnal odarohant és lehajolt hozzá. Aini lassan felnézett rá.

– Sesshoumaru...

– Azt mondtam, hogy maradj ott – mondta a kutyaszellem. – De... most már jobban vagy?

– Igen – bólintott a nő és közelebb hajolt hozzá.

Sesshoumaru szorosan átölelte. Örült, hogy Aini jól van és életben van és nem akarta soha többé elveszíteni.

– Örülök, hogy itt vagy velem... – mondta végül, mire Aini felnézett rá és elmosolyodott.

– Én is, Sesshoumaru, én is... – suttogta halkan.

Amíg Miroku a tenyerét nézegette csodálkozva, hogy ilyen hirtelen eltűnt róla a lyuk, s próbált hozzászokni ehhez az újfajta érzéshez, addig Kagome odasietett ahhoz a hatalmas ékkődarabhoz, ami Naraku után maradt. Mikor megérintette, azonnal megtisztult; a gonosz csillogást a tiszta fény ereje vette át. Közelebb emelte a szeméhez, hogy jobban megvizsgálhassa és szinte látta, hogy még hány darab hiányzik belőle.

– Három darab... – suttogta elgondolkozva. – Amik Kougánál vannak... már csak azok hiányoznak.

– Kohaku... – összerezzent Sango síri hangjára.

Megfordult és látta, hogy Miroku vigasztalni próbálja. Lehajolt hozzá és átölelte, Sango a vállán zokogott. Magában Kagome azért imádkozott, hogy a szerzetes ezúttal visszafogja magát és ne csináljon semmi őrültséget, ami normális esetben eszébe jutna; és legnagyobb meglepetésére nem kellett csalódnia benne. Miroku csak Sango haját simogatta csendesen, hogy a lány lenyugodhasson kicsit, s hagyta, hogy az ő vállán sírja ki magát.

Inuyasha váratlanul Kagome mellett termett, s a lány ugrott egyet ijedtében, amiért ilyen hirtelen jelent meg mellette. Aztán halkan hozzáfordult:

– Már csak az a három ékkőszilánk hiányzik, amelyek Kouga lábában vannak...

– Tudom, hallottam – biccentett csendesen a félszellem. – Szegény Sango... sajnálom.

– Igen – bólintott a lány. – Én is... nagyon nehéz lehet neki... – hirtelen elhallgatott, mikor megérezte, a fiú átöleli.

– Inu... yasha... – nézett fel rá pironkodva Kagome, azonban ő nem szólt semmit, csak még jobban magához szorította.

Kagome halványan elmosolyodott és fejét a félszellem vállára hajtotta. Igaz, hogy sok szörnyűségen kellett átmenniük, ő mégis örült, amiért ilyen barátai lehetnek és hogy bármikor számíthat rájuk... és... hogy Inuyasha ilyen kedves most vele...

Hamarosan útra keltek, és elköszöntek Sesshoumaruéktól.

– Hé, öcsi... kösz – nyögte ki nagy nehezen a kutyaszellem.

Inuyasha szája sarkában egy pici mosoly jelent meg és bólintott felé.

– Azért ne hidd, hogy ezzel vége... és ne merészelj meghalni más keze által! – figyelmeztette őt Sesshoumaru. – A mi harcunknak még nincs vége...

– Persze, bátyám... – felelte élesen Inuyasha. – Én is megígérem neked, hogy én foglak megölni, senki más!

– Inuyasha... – Kagome meghúzta kicsit a fiú kimonójának ujját. – Induljunk most már...

– Jó – bólintott a félszellem.

Aini és Sesshoumaru nézték a távozó kis csapatot, miközben a Nap elérte a horizontot és narancsvörösre festette a vidéket. Mikor Inuyasháék eltűntek az alkonyi homályban, Sesshoumaru Aini felé fordult, s hirtelen felkapta őt.

– Hé...! Mit... mit csinálsz? – vonta kérdőre a nő.

– Hazaviszlek – felelte nemes egyszerűséggel a szellem.

– Haza...?

– Igen – bólintott a démon és mélyen Aini szemébe nézett, aki kisvártatva elmosolyodott és bólintott.

Átölelte Sesshoumaru nyakát, ahogy lassan felemelkedtek a csatamezőről a hűvös és friss levegőbe és még szorosabban odabújt hozzá. Fáradt volt már és a szemei lassan elnehezedtek, ahogy az álmosság egyre inkább úrrá lett rajta. De nem félt. Biztonságban érezte magát Sesshoumaru karjaiban. Elmosolyodott, mikor rájött, mi ez az érzés... úgy aludt el...

A démon nézte Aini békés, mosolygó arcát, miközben a felhőket szelték. Gondolatban egy ígéretet tett neki: „Sosem engedem, hogy bármi bántódásod essen... szeretlek.”

Vége