Sesshoumaru kalandjai

1. A harc

Csodálatos napra virradtak a kis erdő lakói. A Nap melegen sütött, a fák lombjai között enyhe szellő lengedezett. A levelek halk susogása csaknem andalítóan hatott a déli melegben. Mindehhez csatlakoztak még a madarak dalolása, a bogarak és állatok lágy zizegése is.

Neila is csaknem elaludt ültő helyében, ahogy várakozott. Aztán dühösen megrázta a fejét, csakhogy kiverje az álmot a szeméből. Majd tovább figyelt. Éles szemei minden apró rezdülést észrevettek, kiélesedett érzékei azonnal jeleztek, ha valami változás történt.

Ám nem történt semmi.

A Nap ugyanolyan kellemesen sütött, meleg sugaraival simogatva a földet, és a vadászt, aki a bokrok között várakozott. Neila kényelmesen, sőt, enyhén bosszúsan támasztotta állát a térdére. Már régóta ücsörgött egyhelyben, s azóta csak a Nap állása változott a feje felett.

A kiszemelt áldozata viszont sehogysem akart feltűnni. Mintha csak valamiféle ízetlen tréfát űzött volna vele. Erre a gondolatra a harcosnő enyhén elhúzta a száját. Magában felsóhajtott. Lehunyta szemeit, mivel a napfény éppen utat talált a szemébe az enyhe szélben lengedező levelek között. Közben fáradtan hallgatta a madarak lágy dalolását, mely csodálatos szimfóniává olvadt a halk szellő lágy zizegésével.

Aztán egycsapásra minden elcsendesedett. A madarak váratlanul mind elhallgattak, a szél baljós dalba kezdett.

Mindezt érezvén Neila kinyitotta szemeit, s végighordozta arany tekintetét a tájon. Miközben a környéket fürkészte, némán támadó állásba helyezkedett. Kezét kardja, a Shirojin markolatára helyezte, ahogy egyik térdét a földnek támasztva guggolt.

Ekkor megrezdült előtte egy bokor, mire izmai ugrásra készen megfeszültek.

A gyanútlan szellem kilépett a kis tisztásra, amelyet egy korábban kidőlt ősöreg fa hozott létre. Eleinte bizonytalanul tekintgetett körbe, megérezvén a feszültséget a levegőben. Fejét enyhén oldalra döntötte, füleit hegyezte. Vörös szemeivel a környezetét pásztázta, a bokrok között húzódó Neilat mégsem vette észre.

Kilépett a tisztásra. Bizonytalan léptei fáradságról tanúskodtak. Mindemellett sérült is lehetett, mivel az egyik karmos mancsát az oldalára szorította. Ujjai közül valamiféle fekete váladék szivárgott.

Lassan elindult a kidőlt fatörzs felé, csakhogy leülhessen. Csúnya pofáját fájdalom torzította el, mikor lezöttyent a fára. Közben magában morgott. Szaporán szedte a levegőt, horkolás szerű hangot hallatva. Vörös szemeiben fájdalom csillant, ahogy megnézte az oldalán lévő mély, vágott sebet. Minden egyes mozdulatnál fájdalom nyílalt mind a vágott sebbe, mind az egész testébe, amelyet sűrűn borítottak a kisebb-nagyobb sebek és égésnyomok. Ahogy eszébe jutottak a történtek, ismét felhördült, mintegy elátkozva azt, aki mindezt művelte vele.

Viszont láthatóan a bosszankodás eléggé lefoglalta, s nem figyelt a környezetére. Neila ezt egy gonosz félmosollyal nyugtázta. Kissé kihúzta a Shirojint a hüvelyéből. Teste ugrásra készen megfeszült. Már-már előrelendült, mikor váratlanul a szörny felkapta a fejét. Erre a harcos is visszaereszkedett a földre, s várt. Figyelte áldozata reakcióit. Nem úgy festett, mint aki rájött, ő is ott van.

A hatalmas szellem halkan morogva hallgatózott, majd a levegőbe szagolt. Aztán elvicsorodott. Egy másik szellem szagát érezte. Ráadásul közelről. Felállt, s az idegen felé fordult. A lesállásán Neila is az érkező felé fordította tekintetét. Ő is érezte a különös jövevény jelenlétét.

Magában átkozta az idegen időzítését. Ő akarta megölni a tisztáson lévő szellemet. Azt, akit eddig üldözött, akit sikerült megsebeznie és legyengítenie. S erre most, mikor már végre a markában volt, megzavarták. Az is lehet, hogy kezdheti elölről az egész becserkészést. Düh lángolt fel benne.

Arany tekintete ekkor megakadt egy bokor rezgésén, amely a jövevény megérkeztét jelezte. Összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a magas idegen kilépett a tisztásra. Egy látszólag fiatal, ám valójában sokat megélt szellem lépett elő a bokrok közül. A férfi ránézett a vele szemben álló, vicsorgó és morgó szörnyre. Arany tekintetében egy szikrányi félelem, vagy meglepődöttség sem türköződött; csodálatos arcán, melyet mintha csak márványból faragtak volna, végtelen nyugalom uralkodott. Hosszú, fehér haját meglebbentette egy szórakozott szellő, csakúgy, ahogy a jobb vállára tekert szőrmének a végét is, mely csaknem a földig ért.

Neila elámult a férfi láttán, bár egyúttal dühös is lett rá. Amint ránézett, tudta, erős ellenfélre bukkant, aki minden bizonnyal elorozza majd tőle a prédáját, akin viszont lassan eluralkodott a düh.

A harcosnő halkan felállt, kezét még mindig kardja markolatán tartva. Összevont szemöldökkel figyelte az eseményeket. Az idegen azonban nem tett semmit, csak bámulta a sérült szellemet. Talán az idők végezetéig így álltak volna ott, hárman, ám Neila végül megunta a dolgot. Előlépett rejtekhelyéről, mire mindkét fél tekintete felé fordult. A férfi közömbösen szemlélte, míg vele ellentétben a szörny szemeiben dühhel vegyes félelem csillant.

- Ő az én prédám – jelentette ki minden teketóriázás nélkül Neila, mire a sebesült szellem egyet hátrébb lépett. Megfordult, s a sűrű felé iramodott, ám belenyilallt a fájdalom az oldalába, mire megbicsaklottak a térdei. Az egyik mancsát a sebre szorítva próbált felállni. Ismét nekiindult, ám nem juthatott messzire, mivel egy sárga színű energiaostor lecsapott rá, véget vetve szenvedéseinek. Nyoma sem maradt.

- Mondtam, hogy ő az én prédám! Miért avatkoztál bele? – támadta az idegent Neila, mire az felé fordította a fejét. Egy lesújtó pillantással jutalmazta csak a dühöngő harcost, majd szó nélkül tovább indult. Nem törődött többet sem a még mindig magában forrongó vadásszal, sem mással.

- Kérdeztem valamit! – kiáltott utána Neila, s tett egy lépést felé. A férfi erre megállt. Fel sem fordult, úgy válaszolt.

- Az utamban volt – jelentette ki tömören, minek hallatára a harcosnő majd’ felrobbant dühében. Heves természetének köszönhetően sosem tűrte az effajta beleavatkozást a dolgaiba. Előrántotta a Shirojint.

- Mégis mit képzelsz, ki vagy te?! Hogy merészelsz beleavatkozni a vadászatomba?! – követelte Neila, s megindult az idegen felé. Kardját csapásra emelte. A szellem kitért az első támadása elől, majd előrántva saját kardját vette fel a küzdelmet.

A harcosnő vadul támadott és olyan lendülettel, hogy a szellemnek igencsak oda kellett figyelnie, nehogy hibázzon. A két fél csatája viszont nem tartott sokáig. Habár a férfi kitűnő kardforgatónak bizonyult, s mindemellett igencsak erős is volt, egy fogyatékossága még neki is akadt, noha látszólag tökéletesnek tűnt.

Neila pedig azonnal észrevette ezt. Történetesen, hogy az ellenfelének nem volt meg a bal karja. Ez a hiányosság pedig most igencsak sokat jelentett a gazdájának.

A pengék össze-összecsaptak. A két fél sehogysem jutott dűlőre a másikkal. Ha könnyű küzdelemre számítottak az elején, bizony tévedniük kellett. A kardok szinte sivítva szelték a levegőt, s egyszer a két kard nem vált szét. Az ellenfelek egymásnak feszültek.

Neila tekintetében vad tűz lobogott, ahogy a harc felpezsdítette a vérét. A férfi arany szemei viszont örök nyugodtságot tükröztek. Ahogy ott álltak, egymással szemben, egyúttal a másik tekintetét is fogvatartották, nemcsak a kardok egymást.

A pengék szinte remegtek, ahogy egymásnak feszültek. Még néhány apró villám is cikázott körülöttük. Az idegen kardja ekkor füstölni kezdett, s mintha megannyi apró karcolás jelent volna meg rajta. Ezen a felek igencsak meglepődtek, különösen a kard gazdája. Ez a figyelmetlenség pedig igen nagy felelőtlenség volt a részéről.

A harcosnő, aki eddig két kézzel fogta fegyverét, kihasználva a szellem pillanatnyi figyelmetlenségét, most váratlanul a jobbal elengedte. Kardjával félresöpörte ellenfele pengéjét, aki így egy pillanatra védtelen maradt a bal oldal felől. Ezt a szívdobbanásnyi ideig tartó hibát és a férfi fogyatékosságát használta ki Neila, s a jobb kezével keményen ellenfele arcába öklözött, aki erre elvesztette az egyensúlyát és a fölre esett.

A férfinek hiába voltak kitűnő reflexei, amint kelt volna fel, egy penge éle feszült a nyakának. Az arany tekintet dühösen villant, ahogy felnézett.

- Én mondtam, hogy ne öld meg azt a szellemet. Ő az enyém volt! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Neila, aki fogvatartotta ellenfele tekintetét. Egy pár pillanatig még nézték egymást, majd a harcosnő eltette a kardját. Még megengedett magának egy diadalittas félmosolyt, aztán szó nélkül hátat fordított és elment.

2. Az újbóli találkozás

Neila nagyot kortyolt a kristálytiszta vízből. Aztán megtörölte a száját és elnézte a mesébe illő tájat. Előtte vígan csobogott egy kis patak, hangja mintha megannyi kicsiny ezüstcsengő lenne. Ő maga a dús fűvel borított parton térdelt, mögötte egy nagyobbacska kő volt. A harcosnő, miután csillapította szomját, elégedetten nyújtózott egyet, majd hátradőlt. Kényelmesen elhelyezkedett, s lehunyta szemeit.

Mint azóta annyiszor, akkor is eszébe jutott az a különös férfi, akivel egyszer harcolt. Habár már jóidő eltelt azóta, gyakran gondolt rá. Képtelen volt elfeledni azokat az arany szemeket, melyek, akár egy tükör, teljesen érzelemmentesen csillogtak. Mintha csak egy arany tó töretlen felszínébe pillantott volna, melyben csupán a tükörképét láthatta, az alatta húzódó világot soha.

S mint eddig mindig, most is azon tűnődött, miért nem ölte meg, amikor lehetősége nyílt rá. Hiszen máskor gondolkodás nélkül megtette volna. Viszont valami akkor meggátolta ebben. Igaz, ahogyan eddig is tette, Neila itt abbahagyta gondolatainak szövögetését. A napfény kellemes meleggel töltötte el, a patak lágy muzsikája pedig nyugtatóan hatott rá.

Elszunnyadt.

- Jaken-sama! Megtaláltuk! – kiáltotta valahonnan lelkesen egy gyermekhang, minek hallatára a parton pihenő Neila azonnal felriadt. Kezét kardja markolatán nyugtatta, tekintetével a szemközti partot szegélyező fákat fürkészte.

- Rin! Ne rohanj olyan gyorsan! Ne ro…han… - kiabált egy másik, rekedtes hang, kissé távolabbról, ami aztán egy hangos nyögés kíséretében elhallgatott.

- Siess Jaken-sama! – felelte a gyermek, majd hangosan csörtetve felbukkant a vízparton. Hatalmas, boldogan csillogó szemekkel bámult a patakra, melyben rengeteg halacska úszkált. Vígan kacagva felkötötte a kimonója alját, hogy ne vizezze össze, s már ugrott is volna bele a sekély vízbe, mikor megérezte magán a fürkésző tekintetet. Csodálkozva nézett körbe, majd akadt meg a szeme a vele szembe ücsörgő Neilan. Meglepetten lépett egyet hátrébb.

A harcosnő kíváncsian szemlélte a kislányt. A bájos arcon most enyhe ijedség tükröződött. Fekete haja kissé gubancosan omlott vállaira, egy helyet kivéve, a feje tetején, ahol egy kisebb tincset összefogott. A ruhája egyszerű volt, s mégcsak papucsot sem viselt.

A lány, melyet valaki korábban Rinnek nevezett, csak állt, s bámulta őt. Neila enyhén felsóhajtott. Már éppen indult volna, mikor a gyerek mögött egyszer csak felbukkant egy kétfejű sárkány, akit egy alacsony, erősen fujtató, barnaruhás szellem vezetett. A zöld kobold egyik kezében egy nála jóval hosszabb botot is lóbált, melynek a végén egy férfi és egy női fej volt.

Addig kétségbeesett küzdelmet vívott annak érdekében, hogy lépést tudjon tartani a lánnyal, most viszont, meglátva annak szótlanságát, ő is a túlparton ücsörgő Neila felé fordult.

- Jaken-sama… ki ez a nő? – kérdezte halkan Rin, mire a kobold fürkészően megszemlélte a nőt, majd vállat vont.

- Nem tudom. Mindegy. Ne is törődj vele. Fogj magadnak valami ennivalót – mondta a Jakennen nevezett lény.

- Nem fog bántani? – érdeklődött tovább a kislány, aki még mindig nem mozdult.

- Nem… nem hiszem. Különben is, azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Vagy tán nem bízol bennem?

- De – bólintott nevetve a lány, s óvatosan belemerészkedett a vízbe.

Neila mindezt élénk érdeklődéssel figyelte. A kobold utóbbi kijelentése pedig mosolyt csalt ajkaira. Valamiért úgy döntött, mégsem megy el, pedig eleinte nem szeretett volna maradni. Most viszont, ahogy elnézte a bájos lányka próbálkozásait a halfogásban, békesség töltötte el. Ismét kényelmesen kinyújtotta a lábait. Lehunyta szemeit, noha azért még elkapta a Jaken nevű szellem őt mustráló tekintetét. Ez pedig mulatatta. Halványan elmosolyodott, majd ismét elaludt.

Közben, Jaken vigyázó tekintetének kereszttüzében, Rin nem kis zajt csapva, kézzel próbált halat fogni. Minden bizonnyal már nem először csinálhatta, mivel egészen ügyes technikával rendelkezett. Még nem sokkal múlt csak dél, de már három halacska sült a tűz fölött. A súlő hús illatára pedig Neila is kinyitotta a szemeit.

Természetesen Jaken erre azonnal gyanakvóan felé-felépislogott, miközben evett.

- Mi a baj, Jaken-sama? – érdeklődött két falat között Rin.

- Az a nő… - suttogta halkan a kobold. – Valamiért nem tetszik nekem. Olyan… furcsa. Nem csinál semmit, csak néz minket. S mintha ez mulattatná…

- Szerintem kedves lehet. Bár, elég furcsa a ruhája. Egy embertől nem szokványos – jegyezte meg a kislány, mire társa bólintott. Jól megnézte magának a nőt, aki még mindig csak szemlélte őket, különös, arany tekintetével, ami az apró szellemet leginkább az urára emlékeztette.

A furcsa idegen egy testhezálló, fekete kezeslábast viselt, ami arra a szellemirtó lányra emlékeztette Jakent, aki az ura öccsének barátja. Efölött egy fekete-vörös mintás ujjatlan ruhát hordott, melynek a szoknyáját csípőig felhasította  a szabad mozgás érdekében. A derekára tűzvörös kendőt kötött öv gyanánt, melybe többek között a kardját is tűzte. Hosszú, fekete haja a háta közepéig ért. Arcvonásai finoman metszettek voltak, mintha nem is ember, sokkal inkább szellem lenne.

Neila viszont megérezte az őt fürkésző sárga tekintetet, minek hatására egyenesen Jaken szemeibe nézett. A koboldot kirázta a hideg a tükörsima tekintettől. Inkább a halának szentelte a figyelmét. Igaz, azért szemmel tartotta a különös nőt is, aki erre csak titokzatosan elmosolyodott.

„Vajon mit akarhat itt?”- tűnődött magában a kobold. Gondolataiból Rin riasztotta fel.

- Nem kellene megkínálnunk őt is? – érdeklődött kedvesen a lány, mire társa elsápadt.

- Hol jár az eszed, te lány?! Sokkal jobb lenne, ha inkább elmennénk. Most azonnal. Gyerünk! – adta ki az utasítást a zöld szellem, s elindult a sárkány hátas felé, aki álmos szemekkel nézett rá.

A kislány még vetett egy kíváncsi pillantást az idegen felé, majd vigyázója után szaladt.

Neila még sokáig nézett utánuk, aztán ismét elszunnyadt. Álmaiban viszont újból látta a kedves kislányt, aki, bár nem is ismerte őt, mégis hallal akarta kínálni.

Mosolygott.

Másnap a harcosnő ismét felkerekedett. Megérezte ugyanis a levegőbe beálló változásokat. Immáron feszültséggel volt terhes a légkör, ami nem tetszett neki. Mostanában megsokasodtak a gonosz szellemek támadásai, így az utóbbi időben akadt dolga elég.

Igaz, azért néhanapján adódott egy-két szabadnapja is, mint az előző, s mint amilyennek a mai is kinézett. Mélyet sóhajtott és tovább baktatott a kis ösvényen, ami ismeretei alapján egy faluba vezetett. Ő maga ugyanis azzal kereste a kenyerét, hogy, miközben barangolt, az útjába akadó falvakban élő embereknek segédkezett. Megölte az esetleges portyázó szellemeket, vagy éppen banditákat. Cserébe pedig szállást és ételt adtak neki. Kellemes élet volt ez, szabad és izgalmas. Olyan, ami tökéletesen megfelelt Neila elvárásainak.

Miközben ezen tűnődött, tovább sétált. Csakhogy ekkor sikítás törte meg a táj csendjét. Neila azonnal futásnak eredt a hang irányába, amely ismét felhangzott. Mellette egy rekedtesebb hang is hallatszott, aki hallhatóan a másik védelmére kelt, ám egyszer csak elfulladt.

A harcosnő olyan gyorsan rohant, ahogy csak bírt. Már a dulakodás zajait is meghallhatta, ahogy két nagyobb test birkózott egymással. A bokrokat és ágakat ügyesek kikerülve, vagy éppen átugrálva szaladt a hangok irányába, amelyek egyre közelebbről hallatszottak. Egyszer egy sárga villámmal találta szembe magát, amely elől épphogy csak félre tudott hajolni. Kirántva a Shirojint még ugyanazzal a lendülettel felmetszette az egyik szellem nyakát, aki éppen a sárkány hátas köré csavarodott.

Neila gondolkodás nélkül csapott le újra a hatalmas százlábúra, aki válaszképp hangosan nyöszörgött. Majd elernyedt, s nem mozdult többet. A harcosnő a másik szellem felé fordult, aki az előle menekülő Rint akarta utolérni. A sárkányfejű, kígyótestű szellem már-már utolérte a kislányt, ám egy penge villanása elterelte a figyelmét, amely felhasította a hátát. A szörny a támadója felé fordult, s egy sárga villámot okádott felé, amit ellenfele egyszerűen kettévágott a kardjával, ahogy előrelendült. A szörny viszont ügyesen kicselezte támadóját. Majd ismét korábbi áldozata felé fordult.

Rin már-már azt hitte, megmenekült, s egy bokor mögül kilesve szemlélte a történteket. Ám amikor meglátta a kitátott pofával felé repülő szörnyet, felsikítva ismét futásnak eredt. De a szellem gyorsabb volt, s megragadta a ruhája nyakánál fogva, felsértve a bőrét is.

A lány kétségbeesetten kiáltott, mire Neila felugorva beledöfte kardját a szörny farka végébe, majd lehúzta a föld felé. A szellem erre elejtette a gyermeket, aki sikítva zuhant a zöld felé. A harcosnő ezt látva felé iramodott, s az utolsó pillanatban sikerült elkapnia az ájult lányt, nehogy becsapódjon. Majd az egyik karjában Rinnel, másikban a Shirojinnel küzdött a szellemmel, aki a történtek után még jobban felbőszült. Szemeiben van tűz lobogott.

Neila viszont gyorsabb volt nála, s könnyedén kicselezte. Majd, egy alkalmas pillanatban szembefordult támadójával, s kardját megsuhintva egy tűztengert küldött ellene. A szellem nem készült fel erre, s a lángok elemésztették.

A harcosnő ezután visszatért a sárkány hátashoz és a zöld koboldhoz, aki még mindig ájultan hevert egy fa tövében. Letéve a lányt mellé megnézte, nem esett-e nagyobb bajuk. Az apró szellem, akit emlékezete szerint Jakennek hívtak, csupán az ütés erejétől vesztette el az eszméletét, Rin pedig sokkal inkább a történtek okozta rémülettől, mintsem a nyakán lévő horzsolástól. Mindenesetre, feltette őket a kétfejű hátasra, majd ő is felült, s elrepültek.

Nem sokáig kellett utazniuk, mivel a közelben volt az a patak, ahol előző nap összefutottak. Leszállt, amellett a kő mellett, ahol korábban Neila is pihent. A harcosnő lefektette a társakat a hullámzó, zöld fűre, majd a magánál tartott rongyot bevizezve megtörölte mindkettőjük arcát. Rinnek pedig ellátta a nyakán lévő horzsolást is. Nem sokkal később ki is nyitotta a szemét, csakúgy, ahogy Jaken is. A zöld kobold nagyot ugrott meglepetésében, mikor meglátta a kislányt a nő kezei között.

- Nyugalom! Nem bántalak titeket – fojtotta belé a szót az ismeretlen, mire a szellem elfintorodott.

- Na, jobban vagy? – érdeklődött Neila az éppen ébredező Rintől, aki megtörölte a szemét, mintha csak aludt volna. Aztán csodálkozva nézett fel rá.

- Igen. Köszönöm.

- Ideje mennünk, Rin – szólt közbe Jaken, aki továbbra is morcosan szemlélte segítőjüket. Neila erre ismét elmosolyodott.

- A környéken még van egy pár szellem. Nem ajánlanám, hogy komolyabb segítség nélkül itt barangoljatok – vonta meg a vállát a nő, s egyik lábát behajlítva a térdén pihentette karját. Jaken gyanakodva szemlélte. Tekintetében mérhetetlen bizalmatlanság csillogott.

- Nehogy azt hidd, hogy én gyenge lennék.

- Nem is mondtam. De egyszerre többel te sem bírsz.

Rin, aki mindezt unalommal vegyes türelmetlenséggel figyelte, most közbeszólt.

- Jaken-sama! Ő mentett meg minket.

- No és?

- Meg kellene köszönnöd neki.

A kobold erre annyira meghökkent, hogy még feleselni is elfelejtett. Neila ismét mosolygott.

- N… na… na de… nehogy azt hidd, hogy majd megköszönöm egy ember segítségét.

A kislány már ellenkezésre nyitotta a száját, de Neila közbeszólt.

- Ugyan! Hadd el! – legyintett a harcos. – Nem vagytok éhesek? Ahogy tegnap láttam, nem vittetek túl sok ennivalót magatokkal.

- De. Még nem is reggeliztünk. Fogjunk halat, Jaken-sama! – kiáltotta boldogan Rin, s a ruhájánál fogva cibálta társát a folyó felé.

Neila pedig mosolyogva megcsóválta a fejét, miközben hallgatta a lány boldog csacsogását. Aztán fát gyűjtött, bár sosem távolodott el túl messze a két baráttól. Közben a terepet is szemügyre vette, hátha talál szellemekre utaló nyomokat, ám szerencsére semmi ilyesmit nem látott.

Mikor pedig vígan ropogott a tűz is és a halak is illatoztak már a lángok fölött, Rin kérdezősködni kezdett.

- Hogy hívnak?

Neila meglepetten nézett rá. Eddig a gondolataiba merült, így elkerülte a figyelmét az is, hogy Jaken, aki eddig Rinnel veszekedett, most sértődött hallgatásba burkolózott. A kislány pedig láthatóan sokat szeretett beszélni, így természetesen nem sokáig bírt csendben maradni.

- Hogy hívnak? Hogy kerülsz ide? Hol születtél? Miért ölsz szellemeket?

- Ööö… A nevem Neila – felelte kissé visszafogottan a kérdezett, megdöbbenve a felé záporozó kérdések sokaságától. Nem igazán szokott hozzá a társasághoz, így most kissé zavartan figyelte a csacsogó gyermeket.

- Hmm… furcsa név, de tetszik nekem. Szeretsz utazni? Hogyan találtál meg minket? Miért voltál itt tegnap?

- Ahh, Rin! Fejezd be és inkább menjünk. Ha Sesshoumaru-sama megtalál minket, nem szeretném, ha ennek az embernek a társaságában látna – dörrent rá Jaken, bár a kislány mit sem törődött vele. Miután megette a hal utolsó falatát is, játszani akart. Társa persze cseppet sem örült ennek, ám a lány addig nyúzta, piszkálta és hívta, míg végül meg nem elégelte, s üldözőbe nem vette a vígan kacagó lányt.

Neila pedig magában mosolyogva figyelte őket. De természetesen, ő sem úszhatta meg ennyivel. A kislány ugyanis különleges képességekkel találta meg a legkülönösebb személyeket, akikkel aztán örök barátságot kötött. Így aztán azonnal felismerte a rokonlelket Neilaban is, habár a korából adódóan még fogalma sem volt, miért kedvelte meg már első látásra is az idegen harcost.

Mindebből adódóan pedig őt is megpróbálta bevonni a fogócskába. Természetesen az újdonsült társ már korántsem rajongott annyira az ötletért. Csaknem szó szerint a hosszú fűbe kapaszkodott, csakhogy a másik karját cibáló lányka magával ne rángassa. Ezalatt az idő alatt Jaken tudott szusszanni egy kicsit. Amíg ismét rá nem került a sor.

Rin valósággal felválta próbálta őket rávenni a játékra. Társai viszont, félretéve minden korábbi ellentéteiket, kivételesen együtt próbáltak menekülni előle. Mindebből természetesen egy tökéletes bújócska kerekedett ki, amit Rin kivételével mindenki nagyon utált.

Viszont minden jónak végeszakad egyszer, így a virgonc lányka is elfáradt egy idő után. Akkor pedig vacsora után kezdett kérdezősködni. Neila inkább elment keresni valami harapnivalót, mintsem újból kitegye magát a kérdéseinek.

Még nem ment le teljesen a Nap, mikor a vacsorára fogott nyulak már a tűz fölött sültek.

- Ooo… Nagy vagy Neila! Nem is tudom, mikor ettem utoljára nyulat! – ámuldozott Rin. Mellette Jaken szokásához híven magában füstölögve gubbasztott, habár a sülő hús illata az ő tekintetét is a nyúl felé csalta. Nem sokkal távolabb a harcosnő annak a kőnek támaszkodva pihent. Valamiért kimerültebbnek érezte magát, mintha egy egész szellemhadsereggel szállt volna szembe. Mégis, csupán ettől a naptól is megkedvelte az örökvidám Rint, s azért Jakent is, noha néha szíve szerint a földbe taposta volna.

Ahogy ezeken gondolkozott, egyszer csak azt vette észre, valaki egy adag ült húst nyújtott felé egy botnyársra rátűzve. A harcos meglepődve nézett a mosolygó Rinre. Elfogadta az ételt és bólintott köszönetképp, mire a kislány lehuppant mellé a földre, s falatozni kezdtek. Közben Jaken a forró hússal szenvedett, ami megégette, ezért aztán csaknem belefejelt a patakba, mikor a hűs vízzel próbálta enyhíteni a fájdalmát. Végül magában morogva leült Ah-un mellé, s nem sokkal később már aludt is.

Az éj további része békésen telt el. Rin Neilanak dőlve, Jaken Ah-un mellett aludt. A harcosnő pedig őrizte álmukat, mivel a levegőben még mindig érezhető volt a feszültség.

Másnap reggel ismét halfogással kezdődött a nap. Rin éppen Jakent fröcskölte a vízzel, mikor egy idegen hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Rin! Jaken!

Mindhárman a hang irányában fordultak, Neila a kardja markolatára tette a kezét. Felismerte az idegen által keltett érzést. Harcra készen várakozott, bár nem rántott fegyvert. A fák közül ekkor előlépett az a férfi, akivel egyszer már összeakadt. Amikor pedig meglátták egymást, a szellem arany tekintete elsötétült.

- Sesshoumaru-sama! – kiáltotta boldogan Rin, s felé szaladt. Jaken nem sokkal lemaradva követte, ám elbotlott a botja végében, mire a szerencsétlen orra esett.

Mögöttük Neila enyhén meglepődve figyelt. Tekintete még mindig egybeforrt az idegenével.

- Mit keresel itt? – érdeklődött Sesshoumaru fagyosan.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – vetette oda ugyanolyan hűvösen Neila, mire Jaken szája tátva maradt.

- Tudod-e egyáltalán, hogy kivel beszélsz ember? – tört ki belőle. – Légy tisztelettudóbb a nagy és legyőzhetetlen Sesshoumaru-sama-val szemben!

- Legyőzhetetlent mondtál…? – kérdezett vissza egy gúnyos félmosollyal a harcos, mire a férfi szemei megvillantak.

- Sesshoumaru-sama, ő megmentette az életünket – szúrta közbe Rin, mire a szellem lepillantott rá. Majd ismét a nőt nézte. Volt valami a megjelenésében, ami sehogysem hagyta nyugodni. Jaken embernek nevezte… ám korántsem volt biztos benne. „A szaga…”- villant át az agyán. „Nem hasonlít semmire sem. Nem ember, az biztos… de…”

- Ki vagy te? – tette fel a kérdést különös hangsúllyal, mire leolvadt a gúnyos mosoly a harcos arcáról. Nagyon is értette, miért kérdezte. Hiszen ő maga azonnal tudta, kivel állt szemben. Egy kutyaszellemmel, akinek hírhedten jó az orra.

Sóhajtott egyet, s megfordult, mivel indulni készült. Sesshoumaru követte a tekintetével, még mindig a válaszra várva. A harcos megérezte a szúrós tekintetét, s azt is tudta, mire vár. Végül pár lépés után mégis megállt, bár eleinte úgy gondolta, szó nélkül fog elmenni. Kissé hátrafordította a fejét, úgy válaszolt.

- Aminek gondolsz…

Aztán elment.

- Hagyod, hogy csak így elmenjen, Sesshoumaru-sama? – kérdezte Jaken hitetlenkedve. Rin kissé bánatosan nézett utána. A férfi megfordult, s elindult.

- Menjünk – közölte, mire mind Jaken, mind Rin, aki Ah-unt vetette kantárszáron, követték.

 3. Egy újabb társ

Sesshoumaru elgondolkozva bámulta a teliholdat. Egy sziklapárkány szélén állt, alatta valahol mélyen egy erdő húzódott. A játékos szél meg-meglebbentette a bal vállán hordott prém végét, csakúgy, mint a hosszú, fehér haját.

Ahogy ott állt, egyszer csak különös szag csapta meg az orrát. Arany tekintete elsötétült, ahogy felismerte annak az idegen nőnek a szagát, akivel már kétszer összeakadt. Azét a nőét, aki a legelső találkozásukkor legyőzte. „Engem, a nagy Sesshoumarut!”- villant át az agyán, mire összehúzott szemekkel bámult a valósággal kacagó Holdra.

Ahogy pedig elnézte az ezüst labdát az égen, elfintorodott és elfordította a tekintetét. Úgy érezte, mintha az égitest rajta nevetett volna. Azóta is hihetetlennek gondolta azt a harcot. Sokat tűnődött azon, hogyan is történhetett mindez.

Ám a választ eddig még nem találta meg.

Ráadásul, ha mindez még nem lett volna elég, a legutóbb Rint és Jakent is a társaságában találta, akik szemmel láthatóan egészen jól érezték magukat vele. Ez pedig kimondottan bosszantotta a szellemet.

Annak viszont örült, azóta sem látták, habár néha, az olyan alkalmakkor, mint amilyen a mostani is volt, ha gyengén is, de érezte a szagát annak a különös idegennek. Jóllehet, csupán nagyon enyhén, jelezvén, maga a tulaj igencsak távol lehet tőlük. Ezekben az esetekben pedig mindig eltűnődött az ismeretlen felbukkanásán. Kérdések merültek fel benne, melyekre nem talált választ. S ez igencsak felbosszantotta.

Végül úgy döntött, nem marad tovább a sziklapárkányon. Elindult hát, jóllehet, előtte vetett egy pillantást a tőle nem messze pihenő társaira is. Miután megbizonyosodott a biztonságukról, elindult.

Igaz, nem igazán tudta, merre kellene mennie. Csak bolyongott az erdőben. Szeretett egyedül lenni, gyakran is tett ilyen kis kiruccanásokat. Valamiért viszont mindig visszatért hű szolgájához, Jakenhez, és az általa megmentett, s egyúttal tulajdonképpen be is fogadott Rin ember lányhoz. Igaz, mindennek az okára még nem igazán jött rá. Mégis, ha csak pár nap múlva is, de akkor is megkereste őket, s együtt folytatták útjukat.

Az effajta kis sétálgatásai közben pedig néha összeakadt egy-két szörnnyel is, akiket természetesen nem hagyott elmenekülni. No és néhanapján még a gyűlölt öccsével, Inuyashával is összehozta a sors.

Ezeken tűnődött, és még sok más dolgon is, miközben sétálgatott. Az idő pedig csak telt. Lassan felkelt a Nap is, kinyújtva sárga tüneményeit, melyekkel végigsimították a földet. Aztán túljutott a delelőjén is, majd ismét alászállt a horizonton, csakhogy átadja helyét ezüst testvérének, a Holdnak. A körforgás sosem ért véget. A Nap már ismét felkelőben volt, mikor Sesshoumaru megérezte a levegőben társai szagát. Csakhogy érzett még valami mást is… valami sokkal idegesítőbbet…

Kilépett a fák közül, mire minden szem felé fordult. Többek között egy arany tekintet is, melyben enyhe csodálkozás csillant.

- Sesshoumaru-sama! – kiáltotta boldogan Rin, aki éppen egy kisebb, melegvizű tavacskában ácsorgott, s Neilat fröcskölte a vízzel, amíg meg nem jelent a férfi.

- Te…? – suttogta a szellem, korántsem barátságosan, mire a harcos térdére támasztotta egyik karját, miközben várakozón felhúzta egyik szépívű szemöldökét.

- Ne aggódj, éppen menni készültem – jelentette ki fagyosan Neila, mire Rin ránézett.

- Miért? Ne menj még! Olyan jól játszottunk! Jaken-samaval sosem tudtam ilyen jól játszani. Maradj! – kérlelte a kislány és megragadta a karját az éppen felállni készülő nőnek. Neila csodálkozva pillantott rá, csakúgy, mint Sesshoumaru. A férfi szemei azonban hamar elsötétültek.

- Rin… - mondta, mire a gyermek ránézett. Lazított a szorításán, így a harcos ki tudta szabadítani magát. Neila hátat fordított és menni készült. Rin bánatosan állt a vízben.

- Miért vagy te itt? – szólalt meg váratlanul a szellem, mire a nő félig visszafordult. Kissé meglepődötten nézett rá, de mikor kitalálta, mire gondolt, összeszűkült szemekkel válaszolt.

- Nem én találtam rájuk, hanem ők rám. Többnyire nem szoktam a közeletekben lenni, ha még nem jöttél volna rá - csattant fel enyhén sértődötten és eltűnt a sűrűben.

Sesshoumaru kíváncsian nézett utána.

- Kár, hogy elment. Jaken-sama, folytassuk a játékot – törte meg a pillanatnyi csendet Rin, miközben a kobold felé közelített. Ismét kezdődött hát a fogócska. Sesshoumaru viszont továbbra is csak bámult, még az sem zavarta, hogy társai már az ő lába körül szaladgáltak.

- Rin. Fejezd be – szólt rájuk, amikor menni készült, mire a lány azonnal megállt. Aztán követte védelmezőjét, a kobolddal a nyomában, aki a kétfejű sárkányt vezette.

Arra mentek, amerre Neila is elindult. Valamiért nem hagyta nyugodni a különös nő a férfit. A gondolatai körülötte jártak. Még érezte a jelenlétét a levegőben. Egyszer viszont elvesztette a nyomot. Mintha egyszerűen csak eltűnt volna. Megállt, s érdeklődve nézett körbe. Az erdő fái őrként vették körbe. Kíváncsi volt, hová tűnhetett el ilyen váratlanul. Aztán felnézett a kissé felhős égre. Összevonta a szemöldökét.

Társai ekkor érték be, így tovább indultak.

Közben Rin szavain tűnődött. Igaza volt hát, mikor úgy gondolta, a gyerek megkedvelte. Láthatóan valóban jóban voltak. Pedig azt már ő is észrevette, Rin mennyire bizalmatlan úgy általában az emberekkel szemben. Nem akart sohasem egy faluba bemenni, pedig nem egyszer kérdezte, nem szeretne-e ottmaradni.

Az még a Napnál is világosabb volt, miszerint nem lenne rossz egy olyan társ, aki képes megvédeni őt, s egyúttal helyettesíteni is valamiképp egy barátot. Vagy éppen szülőt… Mert, hiába bízta rá mindig Jakenre, s hiába tűrték meg egymást, láthatóan a kobold szolgája nem igazán rajongott a gyerekfelügyelő szerepért.

<SPAN style="FONT-SIZE: 10pt; FONT-FAMILY: