8.) Csalódás

Sesshoumaru és Neila ismét kettesben sétáltak az úton. Ez volt az első eset, amikor kivételesen együtt távoztak egy rövid időre társaiktól. Igaz, ennek az okát egyikőjük sem tudta volna megmondani. Legalább is, Neila semmiképp. A szellem viszont… valamiért állandóan a harcos közelében akart lenni. Szinte már akkor aggódni kezdett érte, ha két szívdobbanásnyi időre nem látta.

Éppen ezért, amikor a nő a felépülése óta először tűnt el, megintcsak szó nélkül, már aznap este utánaeredt, saját magát lepve meg ezzel a legjobban. Igaz, társaiknak fogalmuk sem volt arról, miszerint ők együtt voltak.

A férfi hamar rátalált Neilara, aki ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, ismét egy szellemmel csatázott. Ráadásul első pillantásra vesztésre állt. Jóllehet, amikor Sesshoumaru közbeavatkozott, a harcosnő csaknem lecsapta ezért a fejét.

Ellenfelükkel nem törődve a nő azon veszekedett vele, miszerint miért avatkozott bele már megint a dolgaiba. Egyáltalán nem állt vesztésre, sőt, csak szórakozott-állította. Mindezt be is bizonyította, amikor egyetlen csapással megölte ellenfelüket, aki a veszekedést látva megpróbált elsomfordálni.

A történtek óta pedig megint igencsak feszült volt körülöttük a légkör. Neila nem volt éppen a legjobb hangulatban, ezen felül másnap borzasztó fejfájás is gyötörte. Ebből adódóan már attól gyilkos pillantással jutalmazta társát, mikor az éppen a hogylétéről érdeklődött.

- Mégis hogy lennék?! Már megint elrontottad a szórakozásomat! – csattant fel a harcosnő.

- Majdnem megölt – ellenkezett nyugodt hangon a férfi.

- Bah! Ugyan!

Egy pár pillanatig némán ballagtak egymás mellett.

- Mindig elorozod tőlem a prédámat! A legelső alkalommal is! Azóta nem tudlak erről leszoktatni – dohogott magában Neila karba tett kézzel, mire Sesshoumaru felé pillantott a szeme sarkából.

- Egyáltalán miért jöttél utánam? Nekem talán nem lehet egyedül lennem?

Nos, ez volt az a kérdés, amit a férfi nagyon nem akart hallani. Mivel fogalma sem volt a válaszról. Csupán az ösztöneinek engedelmeskedve eredt a társa után, aki, láthatóan nem igazán vette ezt jó néven. Ez pedig nem esett jól neki.

A szellem csak meredt maga elé, bár mikor megérezte magán a tüzes, várakozó tekintetet, próbált valamiféle elfogadható választ találni. De szerencsére a sors megmentette ettől. Ekkor ugyanis Inuyasha és csapata tűnt fel közvetlenül előttük az úton. A két társ megállt, s kissé döbbenten szemlélték őket, akik szintén csak álltak és bámultak.

- Remek! Más sem hiányzott, mint egy kis családi csetepaté – füstölgött Neila, s mit sem törődve a Toukijin markolatát fogó Sesshoumaruval, egyszerűen keresztül ment a barátok csapatán.

- Üdvözletem mindenkinek! Viszont, ha nem haragszotok, most mennénk is – közölte a harcosnő, miközben karba tett kézzel sétált közöttük, nem egy csodálkozó pillantás kereszttüzében. Még Inuyasha is meglepődve nézett utána.

Igaz, mikor a bátyja a közelébe ért, előrántotta a Tetsusaigát. Sesshoumaru erre kérdőn felvonta az egyik szemöldökét és ő is kivonta kardját. Mikor Neila meghallotta ezt, megállt és félig visszafordult. Tekintetében bosszúság csillogott. Valóban nem volt valami jó hangulatban, ahogy Sango megjegyezte magában, mikor észrevette ezt.

- Sesshoumaru! Nincs időnk a családi vitátokra! Ne gyerekeskedj, mint a magát nagynak képzelő öcséd és végre menjünk! – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon a harcosnő, mire minden szem felé fordult. Mindenki elkerekedett szemekkel bámult rá, még az idősebbik testvér is meghökkent a szavak hallatán. Aztán, egy apró sóhaj kíséretében eltette kardját és utána indult. Erre Inuyasha szemei még nagyobbak lettek.

- Mi a…? Ez hihetetlen! Egy nő parancsolt Sesshoumarunak! – dadogta az ifjabbik testvér döbbenten, mire Kagome hitetlenkedve nézett a társak után. Viszont ez egy kitűnő alkalom volt Inuyasha számára egy kis piszkálódásra, amit nem is hagyott ki.

- Na mi van Sesshoumaru? Csak nem beleszerettél abba az emberbe, hogy, akár egy hűséges kutya, követed? – kiáltotta utánuk gúnyolódva, mire bátyja visszafordult.

- Inuyasha! – szólt rá hidegen Kagome, ám az ifjú nem törődött vele. Kedélyesen mosolyogva szemezett a bátyjával, aki hűvösen állta tekintetét.

- Inuyasha, ne légy ostoba! – csattant fel Neila, kinek hangja fagyosabb volt egy jéghegynél is. Hangjában pedig olyan fenyegetettség lappangott, minek hallatára Inuyasha ijedten Kagome háta mögé húzódott.

A harcos ezzel hátat fordított és elindult, Sesshoumaru nem sokkal lemaradva követte. A szellem viszont valamiért borzasztóan érezte magát a nő szavai miatt. Mintha abban a pillanatban villám csapott volna belé. Fogalma sem volt, ez pontosan mit is jelenthet, de úgy érezte, mintha valami meghasadt volna benne.

Kivételesen mindez pedig a tekintetében is tükröződött.

- Nekem meg mi bajod? – kérdezte Neila, észrevéve a leplezetlen fájdalmat a férfi szemeiben. Sesshoumaru ránézett, majd, visszahelyezve a tükröt a tekintetébe, maga elé meredt.

- Semmi.

Neila összevonta a szemöldökét. Társa szava hamisan csengett. Érdeklődve szemlélte egy ideig a szellem arcát, tekintetét, hátha megtud még valamit. Ám immáron visszakerült a megszokott maszk, amely semmit nem engedett a felszínre. Halkan felsóhajtott és a földet bámulta.

“Talán Inuyasha szavai bántották meg ennyire? Vagy… amit én mondtam...?”- tűnődött magában. Ekkor megérezte magán Sesshoumaru tekintetét, így erősen gyanította, az utóbbi lehetőség lesz a megoldás. “De… miért? Hiszen… mi nem… Vagy… talán ő…?”

Neila gondolatai erre teljesen összezavarodtak. Mereven a földet bámulta, s próbált nem tudomást venni az őt mustráló fájdalmas tekintetről, melyet ugyan nem látott, de tökéletesen érzett. Valamiért borzasztóan érezte magát. Fejfájásáról megfeledkezve igyekezett megnyugtatni érzelmeit, melyek akár egy tornádó, kavarogtak benne.

Ő maga sohasem gondolta, miszerint ez a helyzet egyáltalán előállhat. Különösen nem a kezdetekből kiindulva. Mégis… mégis megtörtént a lehetetlen. “És ki tudja, ezek után hogyan fog mindez folytatódni” – gondolta Neila.

9.) Bizonytalanság

A harcosnő nemhiába érezte magát olyan furcsán a korábban történtek miatt. Azóta ugyanis Sesshoumaru kerülte a tekintetét és a közelségét egyaránt, s ha lehet, még szótlanabbá vált. Mindez pedig igencsak zavarta Neilat.

A legjobban mégis az a légkör zavarta, amely azóta rájuk telepedett. Mely az egyik fél részéről fájdalommal, a másik részről pedig bizonytalansággal és döbbenettel volt telve. S amely valósággal megfojtotta őket az ölelésével.

A harcosnő éppen ezért szintén kerülte a szellemet. Amióta ugyanis megtudta az igazságot, amelyet eddig mégcsak elképzelni sem tudott volna, igencsak megzavarodott. Fogalma sem volt, mit kellene tennie, vagy hogy kellene-e egyáltalán valamit, vagy csupán várjon. Még Rint is mellőzte, aki emiatt állandóan Jakent nyúzta.

A dolgok megváltozását pedig a kobold is tökéletesen megérezte, s nemcsak a kislány miatt. Sesshoumaru ugyanis szokatlanul szórakozottnak tűnt a szemében. Bármikor, amikor csak ránézett, a messzeséget fürkészte, gondolataiba merülve. Ezzel még önmagában semmi probléma sem lenne. “Ha nem lenne olyan különös a tekintete…” – morfondírozott magában a zöld kobold, miközben igyekezett lerázni magáról a makrancos gyermeket, aki mindenáron játszani akart vele.

- Hagyj már te lány! Nem látod, hogy dolgom van? – csattant fel egyszer a szolga, mire Rin megállt mellette.

- Nem csinálsz semmit, Jaken-sama. Neila pedig megint felült egy magas ágra, ahol nem érem el – panaszkodott a lányka, mire a kobold nagyot sóhajtott.

“Ez megy már napok óta!” – morogta magában. Mióta ugyanis visszatértek, a két fél szinte egy szót sem váltottak egymással. Neila csaknem azonnal feltelepedett egy fára, amint megálltak éjszakára. Sesshoumaru pedig csupán a messzeséget fürkészte azzal a különös tekintettel.

Egyikőjük sem tudott mit kezdeni a fennálló helyzettel.

Egy pillanatnyi enyhülést a férfi eltűnése hozott csak, ami kissé feloldotta a korábbi fojtogató légkört. Minden bizonnyal ő is amiatt mehetett el. Neila viszont nyomban felszabadultabban, nyugodtabban viselkedett a távolléte alatt. Többet játszott Rinnel is, sőt, még Jaken rendreutasítására is csupán egy félmosollyal válaszolt.

Nem mentek addig tovább, míg a szellem vissza nem tért. Élvezték a kellemes környéket. A Nap melegen sütött, a levegőben édes illatok szálltak. A fák ágai között madarak cikáztak, vígan dalolva. Máshol mókusok kergetőztek vidáman. Nem messze tőlük pedig egy patak csobogása hallatszódott.

Már leszállt az éj, mikor Neila otthagyta alvó társait, hogy igyon két kortyot. A folyó vize tiszta volt és kissé hideg. Ekkor viszont megzavarták. A harcos feszülten figyelt egy ideig, de mikor felismerte a közeledő keltette érzést, megnyugodott, ám egyúttal a szíve hevesebben kezdett verni. Egy ideig tétovázott, menjen, vagy maradjon. Végül, a helyzet okozta feszültségtől és a gyomrába beálló görcstől mozdulni sem bírt. Nem sokkal később Sessoumaru lépett elő a fák közül.

Mikor meglátta, egy pillanatra megtorpant, majd ismét elindult. Ahogy a Hold fénye végigfutott a ruháján, a mellkasán vörösen csillantak az ezüst sugarak. Neila összevont szemöldökökkel, aggódva nézett rá.

A szellem csak leült egy fa mellé és nekidőlt. Tekintetébe fájdalom csillant, mikor elhelyezkedett, majd mélyet lélegzett. A harcos odament és letérdelt mellé.

- Megsérültél – törte meg a némaságot.

- Nem komoly – felelte tömören a szellem, mire társa felsóhajtott. Egy gondolatával apró tűzlények jelentek meg a levegőben. Megérezve a változásokat, Seshoumaru is kinyitotta a szemét és érdeklődve nézte a történéseket.

Neila parancsára az egyik egy szintén tűzből álló edénnyel a folyóhoz repült, melyet megtöltött vízzel, aztán visszatért és letette a földre. Társai az erdőbe indultak, s nemsokkal később gyógyfüvekkel tértek vissza. Eközben a harcos egy újabb gondolatával egy kisebb rongyot hozott létre, melyet belerakott a vizestálba. Mivel bármit képes volt megalkotni az ereje segítségével, mindez nem okozott neki különösebb problémát.

Ezután vetett egy pillantást a férfire, aki közömbösen nézett vissza rá. Majd óvatosan leszerelte a bal vállát körbefutó szöges fémet. Aztán, kioldva az övként használt kendőt, a mellkasát védő páncélt fejtette le, amivel egyúttal a prém is a földre csúszott. Végül, szétnyitva a szellem kimonóját megszemlélte a sebet. Egy mély vágás volt, mely még enyhén vérzett. A seb szélei körül a szellem bőre zöldes árnyalatú volt, mely lassan ugyan, de folyamatosan terjedt. Minden bizonnyal méreg juthatott bele.

A nő, kissé kicsavarva a rongyot elkezdte kitisztítani a sebet.

- Mondd el, mi történt – kérte halkan a társát Neila. Sesshoumaru, aki mindeddig csak a harcos arcát fürkészte, kizökkent a gondolataiból. A fának támasztotta a fejét, s lehunyta szemeit. Ám az arcán még így is látszott, komoly fájdalmai lehettek.

- Az utamban volt. S nem akart arrébb menni.

Társa mindezt egy kissé dühös pillantással jutalmazta.

- Nem tudnál egyszer te más irányba menni? – érdeklődött enyhén csípősen, mire a szellem ránézett.

Közben Neila egy újabb tál vízbe dobta a növények leveleit és az egyik tűzlényt felhasználva teát főzött belőlük. Majd néhány jóval hosszabb kötőanyagot is csinált, melyeket egyelőre csak letett maga mellé.

Sesshoumaru mindezt élénk érdeklődéssel szemlélte. Azonnal észrevette a zavart a nő szemeiben, mikor megérkezett. S amit azzal próbált leplezni, hogy kerülte a tekintetét. Enyhén elmosolyodott. Ekkor viszont valami hihetetlenül éles fájdalom hasított a vágásba, minek következtében enyhén elfintorodott.

- Ez biztosan fájhat. De muszáj elviselned. A sebbe méreg került, amely elkezdett terjedni. Egy darabig nem szabad majd mozognod – magyarázta Neila, miközben a főzet levébe áztatva a rongyot ismét áttörölte a sebet.

- Sőt, az igazat megvallva még vagy kétszer át kellene mosni ezzel a főzettel, de ahogy én téged ismerlek, ebbe úgyse mennél bele – folytatta monológját a harcos.

- Miből gondolod? – érdeklődött Sesshoumaru, aki valójában egészen élvezte a helyzetet. A nő érintése kissé forró volt ugyan, forróbb, mint egy átlagos emberé, vagy szellemé, de gyengéd. A finom érintés hatására pedig kellemes borzongás futott végig a hátán. Eddig még sohasem tapasztalt ilyet. Nem is látták még el, ahogyan eltűnődött a helyzeten.

Neila ezt meghallva kissé elpirultan hajtotta le a fejét. A zavara pedig mulatatta a férfit.

- Dőlj egy kicsit előre – suttogta enyhén remegő hangon a harcos. Sesshoumaru engedelmeskedett, bár nem kevés fájdalommal járt mindez a számára. Ám végül a továbbiak bőven kárpótolták. Társa ugyanis elkezdte a hosszú anyagokkal bekötni a mellkasát. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor a háta mögött vette át a kötszert, egészen közel hajolt hozzá. Mikor pedig végzett, még egyszer végigsimította a kötést, hogy biztosan minden rendben van-e.  Majd felnézett, egyenesen a szellem szemébe. A férfi tekintetébe vágy csillant, mire Neila döbbenten húzódott el. Végül mélyen elpirulva és kerülve társa pillantását felállt.

Sesshoumaru ezt látva kissé csalódottan hunyta le a szemeit. Jobb karjával összehúzta magán a felsőjét, mivel az enyhe szellőt, mely néha-néha fújdogált, kissé hűvösnek találta. Közben az érzésein tűnődött, melyeket immáron elismert maga előtt. Hiszen hogyan is titkolhatta volna tovább ezek után?

Felsóhajtott.

Ekkor lépteket hallott, mire kinyitotta a szemét. Neila egy tálat nyújtott oda neki, melyben víz csillogott.

- Igyál – kérte, mire a férfi elvette a tálat és kortyolt belőle. Maga sem gondolta volna, de hihetetlenül jól esett neki a kristálytiszta, hűvös víz. Egy pillantással megköszönte. Majd fel akart állni, de amint előredőlt, beléhasított a fájdalom.

Neila gyorsan mögé térdelt és gyengéden simogatni kezdte a hátát. S úgy tűnt, ez használt. Sesshoumaru megkönnyebbülten fellélegzett, s visszadőlt, ám a mögötte lévő harcosnak, aki képtelen volt arrébb menni. A nő fülig pirult, mégsem ellenkezett. Valamiért rettenetesen jólesett neki a dolog.

A férfi hamarosan álomba merült. A harcos érdeklődve szemlélte nyugodt arcát. Ekkor fájdalom torzította el finom vonásait, mire Neila kedvesen végigsimította a homlokát, majd az arcát cirógatta. A szellem erre megnyugodott, s mélyet sóhajtott.

A harcosnő maga is álmos és fáradt volt, mégsem hunyta le a szemét egy pillanatra sem. Legalább is, próbált ébren maradni, ám a fáradság végül őt is maga alá gyűrte. Fejét a fának támasztva, karjaival Sesshoumarut ölelve nyomta el az álom.

Másnap reggel a férfi ébredt elsőnek. Mikor tudatosult benne a helyzet, enyhén elmosolyodott. Felpillantott a még mindig alvó harcosra. “Milyen békés”- gondolta, ahogy a nő arcát fürkészte. Aztán óvatosan, nehogy társát felkeltse, kibontakozott az öleléséből és felült. Ám amint megmozdult, beléhasított a fájdalom, minek következtében elakadt a lélegzete. Mégis sikerült térdre küszködnie magát. Közben valósággal kapkodta a levegőt, s igyekezett nem elveszteni az eszméletét. Karjával megérintette a kötést, amely nedves volt, ami azt jelezte, a seb felszakadt.

Sesshoumaru alig akarta elhinni, miszerint egy ilyen kis karcolástól ennyire legyengülhetett. Szemei előtt kezdtek el-elmosódni a körvonalak. Tudata egyik hátsó zugából ismét előkúszott a puha sötétség, mely, kapva az alkalmon, magába akarta őt olvasztani. Jóllehet, a szellem küzdött ellene. Mégsem volt elég erős. Lassan oldalra dőlt. Ám ekkor valaki megtámasztotta.

- Neila – suttogta a férfi, miközben engedte, hogy a harcos újból nekidöntse a fának. Mikor kinyitotta a szemét, egy dühös tekintettel találta szemben magát, minek láttán elmosolyodott.

- Ostoba szellem!  - csattant fel a nő, miközben egy gondolatára a tűzlények ismét vizet hoztak. Neila, míg várta, hogy a víz felforrjon a levelekkel, a kötésre tette a tenyerét, egy pár pillanatig koncentrált, mire az ismét tűzzé változva szertefoszlott, majd újból összeállt a nő mellett.

- Mondtam, hogy maradj nyugton. De neeem! Neked mindenáron ellenkezni kell. Most aztán szenvedj! Ilyen makacs szellemmel már régen találkoztam – méltatlankodott a harcos, minek hallatán a férfi megadóan lehunyta szemeit.

- Talán most hallgatnom kellett volna rád – értett egyet.

- Mindig hallgatnod kellene rám – helyesbített a nő, mire ránézett. A pajkos félmosoly láttán viszont ő is elmosolyodott.

Neila ismét átmosta a sebet a főzettel, majd bekötötte.

- Most pedig nyugton maradsz! – villant meg az arany tekintet, mire Sesshoumaru megadóan lehunyta szemeit. Nem sokkal később elaludt.

A harcos ezt látva elégedetten kereste fel az akkor ébredező Rint és Jakent. Nem szólt nekik a szellem ottlétéről, úgy gondolta, társa büszkesége ezt nem igazán viselné el.

Az aznapot még midig ugyanazon a helyen töltötték. Az ember lányka természetesen egész nap Jakent bosszantotta, mivel többnyire Neila sem volt velük. Ő ugyanis vagy megnézte, Sesshoumaru tényleg ott maradt-e, vagy elment még gyógyfüveket szedni. Napközben még egyszer átkötötte a szellem sebét. Úgy vélte, ha továbbra sem erőlteti meg magát túlzottan, nem lesz szükség már a kötésre. Aztán otthagyta a pihenő szellemet, mivel neki is szüksége volt már egy kis egyedüllétre. Hogy átgondolhassa a helyzetet.

Ám hiába ücsörgött egy egész délutánt egy fának az ágán, ahonnan mellesleg Sesshoumarut is láthatta, képtelen volt rendezni magában az érzelmeit. Végül, mikor a Nap már lemenni készült, egy hatalmas sóhajjal leszállt a földre. Már éppen elindult volna, mikor vízcsobogás ütötte meg a fülét.

Elindult a hang irányába.

Nem messze tőle egy alacsony vízesés csobogott alá egy aprócska tóba, melyből aztán folytatódott a folyó. A kis tavacskát az egyik oldalon teljesen körbezárta a domboldal, a másik felén egy apró kis helyet kivéve, ahol ő maga is állt, sűrűn sorakoztak a fák. Neila úgy döntött, fürdik egyet.

Egy gondolatával átalakította ruháját. Csupán egy kendő fedte kebleit és egy rövidnadrág takarta a kíváncsi szemek elől.

A harcos először csak az egyik lábát nyújtotta bele a vízbe. Elviselhetőnek találta a hőmérsékletét, így belemerészkedett. Csupán a csillagok figyelték, ahogy úszkált. A vízesés alá állva pedig engedte, hogy az alázubogó víz megmasszírozza a nyakát. Nagyon jó érzés volt.

Mindez pedig elterelte a figyelmét arról, miszerint valaki mégiscsak figyelte. Mivel a masszázst igencsak élvezte, nem figyelt az idő múlására. Ez pedig azonnal feltűnt valakinek, aki aztán utána is eredt. Most pedig lenyűgözve állt a fák árnyékában, a harcosnőt figyelve.

Neila csak akkor figyelt fel a hívatlan vendégre, mikor kilépett a vízesés alól.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy észrevettelek? – szólt a hívatlan vendégnek, aki erre kilépett a kicsiny tisztásra. Sesshoumaru még mindig lenyűgözve figyelte társa mozdulatait, melyek egyszerre voltak kecsesek és halálosak.

Neila a part felé sétált a neki derékig érő vízben. Kiszemelt magának egy nagy, lapos követ, amire leült, s kényelmesen kikönyökölt a partra. A szellem ezt látva letelepedett vele szemben, hátát egy őr-fának vetve.

- Mi szél hozott erre? – érdeklődött a harcosnő.

- Rinék hogy vannak?

- Hát nem voltál náluk? – kerekedett el enyhén a nő szeme. Majd vállat vont.

- Szokásos. Jakent már az őrületbe kergette.

Egy pár pillanatig hallgattak. Sesshoumaru a csillagokat szemlélte, társa pedig őt.

- Miért mentetted meg?

A szellem érdeklődve nézett rá.

- A Tenseiga késztetett rá. Máig sem tudom, miért.

- És megbántad? Vagy kisebbnek érzed magad ezért?

- Miért kérdezel ilyet?

- Puszta kíváncsiság – vont vállat a harcosnő, majd felállt és kilépett a partra. Kényelmesen nyújtózott egyet, mit sem zavartatva magát a férfi őt szemlélő tekintetétől. Aztán egy gondolatával tűzörvény futott végig a testén, kialakítva megszokott ruháját. Végül kényelmesen elheveredett a szellem mellett a földre.

- Te nem tettél semmi olyasmit, amit nem értettél a végén, de mégsem bántad meg? – törte meg a némaságot Sesshoumaru, mire Neila felült. Kényelmesen támaszkodott, lábait keresztbevetette egymáson.

- De igen – felelte egy pár pillanatnyi gondolkodás után. – Ilyen volt az is, mikor csatlakoztam egy rövid időre a sichinintaiokhoz.

A szellem tekintete elsötétült ennek hallatára.

- Miért tetted? Élvezted az ölést? Vagy… más okod volt rá?

Neila metsző pillantást küldött felé.

- Már megint Bankotsu… Különben meg, nem ő volt az indok. De ha már ott volt… elég jól elszórakoztunk… - vonta meg a vállait. A férfi tekintete még jobban elsötétült. Társa összehúzott szemekkel nézett rá.

- Nem hiszem, hogy neked ne lettek volna hasonló kalandjaid – mormolta kissé sértődötten. De azért magában jól esett neki a szellem féltékenysége.

Sesshoumaru nem válaszolt. Csupán nézte az eget. Neila végül vállat vonva felreppent a levegőbe majd eltűnt a láthatáron. A szellem sokáig nézett utána. A bizonytalanság, mely néha hatalmába kerítette, jobban tudta kínozni, akár egy mérgezett seb. Kevés olyan küzdelmet vívott eddig, aminek nem látta előre a végeredményét. Most viszont…

10.) Féltékenység

Neila ismét távolt volt három teljes napig. Ennek több oka is volt. Először is, mivel most már tényleg szeretett volna egyedül lenni, kedvére harcolni, ha éppen lehetősége nyílt rá, vagy csak éppen azt csinálni, amihez kedve volt. Másrészt pedig, ezúttal beletelt egy jóidőbe, míg végre ismét rálelt társaira.

Sötétedett, mire meglátta őket. Mikor leszállt, Rin csaknem a nyakába ugrott. Sesshoumaru viszont mégcsak egy pillantásra sem méltatta. Egy szűk hegyszorosban haladtak. A keskeny utat komor falak vették körbe mindkét oldalról. Neilanak valamiért nagyon nem tetszett a környék. Kirázta a hideg.

Folytatták útjukat. Rin nyelvtörőkkel szórakoztatta Jakent, aki viszont hamar ráunt a játékra. A kislány ezután Neilat próbálta meg bevonni a játékba. Nem sok sikerrel. Ekkor viszont egy fuvola hangja törte meg az egyébként igencsak nyomasztó csendet, mely a hasadékot uralta.

Sesshoumaru megállt, társai kíváncsian pillantottak előre a háta mögül. Egy idegen nő tűnt fel, aki egyenesen feléjük haladt. Majd mikor odaért, letérdelt.

- Régen találkoztunk már, Sesshoumaru-sama – szólalt meg, mire mindenki elkerekedett szemekkel nézett rá. Csupán a szellem fürkészte őt örök nyugalommal.

- Ki vagy te? Talán egy ismerős? – kérdezte Jaken lenézően. Mellette Neila karba tett kézzel állt. Nem tetszett neki az a nő. Nagyon nem. Ráadásul, hogy ismeri Sesshoumarut, az szintén nem jelentett túl sok jót. Ekkor eszébe jutott a legutóbbi beszélgetésük. “Nem hiszem, hogy neked ne lettek volna hasonló kalandjaid” – futott át az agyán a saját megjegyzése. Erre pedig elsötétült a tekintete. “Ezek szerint mégiscsak igazam volt” – gondolta, mire harag villant a szemeiben.

- Én… Sara vagyok – nézett fel a nő.

- Huhh? Ki ez? – érdeklődött Jaken urától, ám ő mégcsak válaszra sem méltatta. Mereven az idegent bámulta, ami felettébb zavarta a mögötte álló Neilat.

- Asa No Jou-nál találkoztunk. Vagy talán már elfelejtetted? – folytatta az ismeretlen.

- Asa No Jou? – kérdezett vissza Sesshoumaru.

- Amikor először találkoztunk, Asa No Jou elég bizonytalan helyzetben volt. Akkor tűntél te fel, s nem egy emberünket megölted – emlékezett vissza a nő. Ám látszólag a történet hidegen hagyta Sesshoumarut, aki továbbra is csak állt, s nézte őt.

- Sesshoumaru-sama – állt fel az ismeretlen.

- Nem ismerlek – közölte hűvösen a szellem, és elindult. Mögötte Neila, ha meg is könnyebbült, tudta, ennek így még nem lesz vége. Jól megnézte a nőt. Aztán megcsóválta a fejét.

- Kérlek várj! – fordult a férfi után Sara, mire a harcosnő összevonta a szemöldökét. – Azért jöttem, mert fel szeretném ajánlani, miszerint megvalósítom a legnagyobb álmodat.

- A legnagyobb álmomat?

- Igen. S azzal, hogy megszerzem neked azt, be tudom bizonyítani, hasznos lehetek a számodra – jelentett ki az ismeretlen, mire Jaken elkerekedett szemekkel bámult rá, Neila pedig majd’ felrobbant a dühtől.

- Nem lehetsz ennyire ostoba! – tört ki a zöld kobold. – Valóban azt hiszed, meg tudod adni neki, amire vágyik? Gondold át még…

- Jaken – szólt rá a szellem, mire a szolga megdöbbenve elhallgatott. Neila is csodálkozva nézett rá.

- Csöndbe légy! – fordult félig hátra Sesshoumaur, minek hallatára Jaken kissé megbántva hallgatott el.

- Ahogy akarod – mormolta.

- Garantálom, hogy meg tudom valósítani az álmaidat, Sesshoumaru-sama – szólalt meg Sara és megengedett magának egy győzelemittas mosolyt.

- Tégy, ahogy akarsz – vetette oda a szellem mogorván, mire Neila még jobban elkomorult. Tornádóként tomboltak benne az érzései, maga sem értve egészen, pontosan miért is ilyen érzékeny a történtekre.

- Igenis – mondta mintegy búcsúképp az ismeretlen, majd elindult. Jaken döbbenten nézett utána, Neila viszont igen erős kényszert érzett a megfojtására, mikor elment mellette. Végül, miután kissé megnyugodott, ismét a szellemet kezdte fürkészni.

- Mi van ezzel? – dünnyögte a kobold. – Sesshoumaru-sama, biztos vagy benne, hogy el kellene engedned csak így? –lépett ura mögé a szolga.

- Gyönyörű volt, nem? – kottyantotta közbe Rin, minek hallatán Neila ökölbe szorította a kezét.

- Nem. De legalább átkozott! – vetette oda mogorván, mire mind a szolga, mind a kislány érdeklődve pillantottak fel rá. Ám a tekintetében tomboló vad düh láttán inkább ennyiben hagyták a dolgot.

- Mi haszna van egyáltalán az embereknek? – tűnődött Jaken.

- Nem látsz a szemedtől? – szúrta közbe Sesshoumaru, mire a társak a szellemre néztek.

- Nem ember volt – folytatta a férfi, miközben ismét elindult.

- Ehh… Mi?! De hát akkor mi? – kerekedtek el a szolga szemei, s ismét az ismeretlen után bámult, akit már régen elnyelt a sötétség.

- Szellem… Ő már nem ember többé. Egy hervadó külső és egy ördögi alku, hogy meghosszabbítsa az életet…

- Biztosan megőrült! – jegyezte meg Jaken.

Ezzel egy időre le is zárult a dolog. Ismét folytatták útjukat. Neila viszont még a szokásosnál is ingerlékenyebb és lobbanékonyabb volt a történtek után. A harcosnő magában füstölögve, valósággal parázsló tekintettel haladt, ami természetesen feltűnt Sesshoumarunak is. Mégsem kérdezett semmit. Csupán halványan elmosolyodott.

Jaken viszont ismét csak az áldozat szerepét kapta. Egyszer ugyanis elkövette azt a hibát, miszerint véletlenül nekiment a nő lábainak. Utána alig bírt lábra állni… De nemcsak akkor kapott a fejére, mikor valóban “bűnös” volt. Ha történetesen Rin túlságosan is sokat nyaggatta társát, mert unatkozott, akkor is ő kapott a fejére.

- Mi van veled? Nem is csináltam semmit – tört ki Jaken az egyik ilyen esetnél, de mikor a tüzes tekintet rávillant, inkább lenyelte további méltatlankodását.

Végül megálltak egy kellemes helyen pihenni. A szoros után ugyanis csodálatos erdő kezdődött. Sesshoumaru viszont ismét elment, hátrahagyva társait. Igaz, mielőtt elindult volna, még rápillantott Neilara, aki erre csupán sértődötten elfordította a fejét. Ebből pedig mindent megértett. Bár szíve szerint maradt volna, a szellem végül mégiscsak elment, hiszen rendezni szerette volna az ügyet.

Nem sokkal utána a harcosnő is távozott. Keresett egy nyugodt helyet, ahol nem kellet hallgatnia sem Jaken nyafogását, sem Rin szűnni nem akaró locsogását. Ahogy sétált a lenyűgöző fák között, egyszer csak megérezte annak az idegen nőnek a jelenlétét. Méghozzá Sesshoumaruval! Harag lobbant benne, s elhatározta, kideríti, mi folyik itt.

Nem kellett sokáig mennie. Egy tisztáshoz ért, melynek közepén egy hatalmas fa állt. Amellett beszélgetett a szellem Saraval, aki láthatóan éppen mesélt neki valamit, majd miután befejezte, játszani kezdet a fuvoláján. Viszont, ahogy a harcos jobban is szemügyre vette a helyzetet, észrevette a Tetsusaigát, amit a nő a fának támasztott, miközben fuvolázott.

Neila összevont szemöldökökkel nézte őket. Valami nagyon nem volt rendjén. Ráadásul, a kard ittléte azt jelentette, hamarosan még Inuyasha is meg fog érkezni. Gondolatai szélsebesen száguldottak a fejében. S ahogy lassan összeállt a kép a fejében, kardja markolatára helyezte a kezét. Érzékei veszélyt jeleztek, így ugrásra készen várakozott a sűrűben. Hallgatta az ismeretlen játékát, majd a történet folytatását.

Sara hangjából leplezetlen tisztelet és nem kevés szeretet hallatszódott ki. Végül, a történet végeztével felállt, felvette a Tetsusaigát és a szellem felé nyújtotta.

- Sesshoumaru-sama, hogyan érzel irántam? – kérdezte, minek hallatára Neila elkerekedett szemekkel bámult rá. Aztán megvillant a tekintete. Alig bírta visszafogni magát, nehogy engedelmeskedjen a benne tomboló káosznak, amely a megölésére ösztökélte. Szíve szerint ezt is tette volna. Ám sejtette, nem ilyen egyszerű a dolog. S igaza is lett.

 A szellem ugyanis láthatóan nem igazán mutatott semmiféle együttérzést iránta. Ráadásul, ekkor még Inuyasha is megjelent a színen, igazolva a harcosnő korábbi feltételezését. Az ifjabbik testvér gondolkodás nélkül megtámadta a nőt. Sesshoumaru viszont közéjük állt, igencsak megbántva a rejtőzködő harcost.

- Mégiscsak egy húron pendülsz vele – jegyezte meg Inuyasha, ahogy a sérült vállát fogta.

- Ne érj ehhez a személyhez! – jelentette ki a bátyja, mire a mögötte álló Sara gúnyosan elmosolyodott. - Ez nem a te dolgod.

 Csakhogy Inuyasha nem adta fel ennyivel.

- Egyáltalán nem érdekel semmiféle ügyed! Én csak a Tetsusaigát akarom visszaszerezni! – csattat fel az ifjú, s egy újabb csapással meg is sebezte a nőt, mire számtalan szellem tört elő a testéből, melyek közül pár köré is csavarodott, amivel mozgásképtelenné tették. Ekkor viszont az idősebbik testvér Inuyasha elé állt, mintegy védelmébe véve öccsét.

- Azt hiszed, meg tudsz téveszteni egy ilyen undorító testtel? – mondta lenézően Sesshoumaru.

Neila erre felkapta a fejét. Eddig ugyanis a földet bámulta. A vad féltékenység csaknem uralma alá hajtotta. Most viszont döbbenten nézte, ahogy a férfi Sara-ra támadt. A nő teste viszont ezután átalakult egy undorító szellemmé, ami igazolta a korábbi sejtéseket.

Mindemellett, a Toukijin okozta vágásokból csak mégtöbb szellem tört elő. Némelyik még Neilat is megtámadta, aki, bár könnyedén hárított mindenfajta csapást, egyúttal el is árulta Sesshoumarunak a jelenlétét. A férfi viszont nem törődött egy futó pillantásnál többet vele, habár azért meglepte ez a váratlan fordulat.

Viszont a szellem, mely uralta Sara testét, nem volt képes elnyomni teljesen a nő lelkét. Így, mikor végre sikerült elpusztítania Sesshoumarunak a szellemet, a nő végre békében nyugodhatott.