Sárkányok harca

                By:Kinuye

                 1.

             Szomorú kezdet

Egy kellemes tavaszi reggelen, a csöndet egy kislány hangja törte meg a palota falain belül. A 10 éves gyermek kiáltozva rohangált a folyosókon, amit a dolgozó cselédek mosolyogva fogadtak. Átrohant a kerten, és amikor ezt egy fiatal, fehérhajú lány észrevett, a kislány már a nyakában volt. Mosolyogva ölelte meg a gyereket, aki szorosan hozzá bújt.

-      Fumie, nem kéne rohangálnod. – mondta a lány és lerakta a földre, akinek a mondandóját szánta.

-      Tudom, de úgy örülök. – ugrált a csöppség.

-      Én is, 4 nap múlva jönnek a vendégek.

-      Igen, és nagyon kíváncsi vagyok rájuk, mert régen nem voltak itt idegenek. – simogatta meg a gyerek fejét a lány, hogy lenyugodjon.

-      Elnézést, kisasszony, de az úr már várja önöket. – szólalt meg egy szolgáló, a két lány mellett.

-      Köszönjük, hogy szóltál Sata. – nézett a cselédre az idősebb démon.

-      Ez a dolgom. –felelte és miután meghajolt, ment a dolgára. A két lány elindult a palota urának szobája felé. Beléptek a helységbe, ahol három személy beszélgetett, de amikor észrevették őket, elhallgattak.

-      Jó reggelt. – köszöntek egyszerre a megérkezők.

-      Jó reggelt. – viszonozták.

-      Üljetek le. – mondta egy csinos, halványkék hosszú hajú nő, aki élénk kék szemével rájuk nézett. A lányok helyet foglaltak a palota urával szemben.

-      A vendégek miatt hívtatok minket? – kíváncsiskodott a fiatal lány, némi hallgatás után.

-      Igen. Készülődni kell. – válaszolt a démon, akinek bordó szeme nem tükrözött szinte semmilyen érzelmet. Ezüst haját hátul összekötve hordta, ami így a háta közepét súrolta. – Kinuye!

-      Igen apám? – nézett a férfira az említett, óceán kék szemeivel.

-      Kérlek, öltözz fel a legszebb ruhádba, aznap este. – mondta, de hangjában egy kis keserűség érződött.

-      Jó, de miért? – kérdezte Kinuye és kezeit az ölébe rakta.

-      Majd elmondom lányom. – válaszolt a férfi és a mellette ülő nőre nézett, aki erre, szomorúan bólintott.

-      Rendben. – törődött bele, mert már megszokta, hogy nem kötnek mindent az orrára. 

-      Fumie, te majd segíts a nővérednek. – mondta az asszony kedvesen, mire a gyermek felpattant és a nőhöz futott.

-      Jó anyu. – bújt oda az asszonyhoz a kislány, és a bordó szemeivel az apjára pillantott.

-      Apám, elmennék sétálni egyet a környéken. – állt fel Kinuye.

-      Rendben, de Fumie is veled mehetne. – mondta a férfi.

-      Jó, akkor gyere hugi. – fogta meg a kislány kezét Kinuye és kiszaladtak a szobából.

-      Bairei, szerinted bele fog menni? – kérdezte egy fiú, aki eddig csöndben figyelt.

-      Muszáj, de ismerem, hogy mennyire makacs. Nem lesz könnyű. – nézett a férfi, a fehér hajú fiatal fiúra.

A két testvér, egy réten sétált, ami a palotától nem messze volt, amikor Kinuye démoni energiát érzett a mellettük lévő erdőből. Megtorpant és a fákat fürkészte. Fumie megállt, és ő is oda nézett, ahova nővére, de nem látott semmit.

-      Kinuye, mi a baj? – lépett a lány mellé, a húga.

-      Menj vissza, démoni aurát érzek. – mondta úgy, hogy nem nézett a kislányra.

Fumie kis gondolkodás után bólintott, majd sietve visszaindult. Kinuye lassan elindult az erdő felé. Megállt az első fánál, körbenézett és továbbment. Kis idő után megcsapta az orrát a démon szaga, akinek az erejét érezte, majd néhány lépés után meglátott egy fiatal fiút egy sziklán ülni. Elbújt egy vastag fa mögé, és onnan nézte a betolakodót, aki eddig nem vette észre a lányt, mert el volt merülve a gondolatiban. A szélirány hirtelen megfordult és a lány illatát a fiú felé fújta a szellő. A démon felnézett és beleszagolt a levegőbe, majd Kinuye felé pillantott aranybarna szemeivel, miközben a szél az ezüst tincseket a szemébe fújta. A lány gyorsan visszahúzódott, és amikor újra kinézett, a fiúnak nyoma sem volt. Félig kilépett a búvóhelyéről és körbenézett, de nem látta sehol. Értetlenül pislogott néhányat. Megfordult és ott állt előtte a démon, alig húsz centire, amitől a lány majdnem szívrohamot kapott. A jobb kezét a mellkasához rakta és a levegő után kapkodott, miközben lépett egyet hátra.

-      Miért leskelődtél utánam? – kérdezte a fiú és fürkésző pillantással végignézett az előtte állón.

-      Én nem leskelődtem. Megéreztem, hogy itt vagy. – válaszolt kicsit sértődötten és meg nyugodt egy kicsit.

-      Mit keresel itt?

-      Ezt én is kérdezhetném, mert ez a terület az apámé. – húzta fel magát a lány karba tett kézzel. A fiú kicsit meglepődött, de nem a hangnemen, hanem amit hallott.

-      Hogy hívnak? – kíváncsiskodott, de nem lehetett hallani a hangján.

-      Kinuye, és téged? – higgadt le a démonlány.

-      Sesshoumaru. – válaszolt és leült a kőre, ahol az előbb gondolkodott. A lány is leült, a vele szemben lévő fatörzsre. A földet vizsgálta, mintha látna valami érdekeset. Kis idő után a démonlány megszólalt.

-      Mit keresel itt a Keleti tartományban? – nézett a démonra. 

-      Én semmit, az apám nem mondott semmit, csak azt, hogy jönnöm kell. – pillantott az égre Sesshoumaru.

-      Megértem, ha rosszul esik, hogy a szüleid nem mondanak el semmit neked. Velem is ezt teszik, és néha dühít. – mondta szomorúan a lány és a fiú szemeiből próbálta kiolvasni a gondolatait.

A két démon még egy ideig beszélgetett, vidámabb témákról. Jól megértették egymást, ez idő alatt, de a társalgást a lány szakította meg.

-      Most mennem kell. Jönnek a katonák. – állt fel és kék szemével szomorúan Sesshoumarura nézett, aki követte példáját, és felállt.

-      Miért jönnek? – csapta meg az orrát a közeledők szaga.

-      Engem keresnek. Remélem, még találkozunk. – szólt hátra és elindult, de még egyszer hátranézett. A démont már nem látta, úgy tűnt, hogy elment.

-      Kinuye!! – halott meg egy hangot az említett és a fák közül előlépett az a fiú, aki az apjával maradt, miután ő elment, nyomában egy tucat katonával. – Miért nem jöttél vissza?

-      Sajnálom, gondolkodnom kellett. – válaszolt megbánóan a démonlány és közelebb lépett.

-      Jól van akkor, gyere, mert már mindenhol kerestek. – mondta kedvesebben és visszaindultak a palotába.

Sesshoumaru egy fáról az egészet végignézte, majd ő is eltűnt szellemgömbként. A lány minden nap kiment a tisztásra, mert a fiúval találkozott. Összebarátkoztak ez alatt a négy nap alatt. Kinuye azon a napon, amikor a vendégeket várták, előbb indult vissza a palotába, nehogy elkéssen, mert még fel kell készülnie is.

Bement a szobájába és felvette a kikészített ruhát, amit az édesanyja választott. Leült a tükör elé, ami az ajtóval szemben volt és a haját kezdte fésülni, közben a vacsorára gondolt, mert nem értette, miért kell neki is jelen lenni a fogadáson. Bairei előző nap közölte ezt vele.

-      Bejöhetek? – kérdezte egy mély hang.

-      Persze gyere. – a férfi odasétált a lány mellé. – Mit szeretnél apa?

-      Ugye tudod, hogy a Feketesárkányokkal szemben vesztésre állunk? – kezdte a palota ura. Kinuye bólintott. – Áldozatot kell hoznom. Szövetséget kötök, az egyik tartomány urával, de cserébe fel kell ajánlanom nekik valamit, az egyik olyat, ami többet ér számomra, bármi másnál. – mondta lehangoltan és az ablakon keresztül a teliholdra nézett.

-      És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian és apja felé fordult.

-      Te, Kinuye. – a démonlány ledermedt. Lerakta fésűjét az asztalra, majd lehajtotta a fejét, miközben visszafordult a tükör felé.

-      Hozzá kell mennem valakihez, hogy ne veszítsünk? – kérdezte halkan, de hangjában keserűség hallatszott.

-      Igen. – válaszolt megbánóan a férfi, és inkább elfordította a tekintetét a lányáról, és ismét a holdra nézett.

-      Felajánlasz engem egy idegennek, mint egy darab rongyot, hogy elérd a célodat? – kelt ki magából a lány és szinte ordította mindezt. A férfira nézett, könnyes szemével a lány, amitől Baireinek majdnem megszakadt a szíve a szép arc látványától, amit most sós cseppek tettek szomorúvá.

-      Sajnálom. – mondta halkan és kisétált a szobából. Kinuye az asztalra borult és keservesen sírni kezdett.

A terem tele volt hatalmas erejű démonokkal, akik még nem tudták, hogy mit ajánl fel nekik Kelet ura, a szövetségért. A szolgálók feltálalták az ételt, majd elhagyták nagy szobát. Felhívta magára a figyelmet Kinuye apja, azzal, hogy felállt. A vendégek lassan elhallgattak, és várták, hogy mit szeretne a férfi.

-      Tudják, hogy miért hívtam ide önöket, mert szövetséget kellene kötnöm, ahhoz, hogy le tudjam győzni a Feketesárkányokat. Mint tudják, sokan vannak és erősek, nem bírunk el velük, mi Ezüstsárkányok, ezért segítséget kérek önöktől. – mondta hangosan a férfi, mire egy kis hangzavar tört ki, de az sem tartott sokáig.

-      És mit ajánlasz fel nekünk, azért, hogy megbízzunk benned, Bairei? – kérdezte Észak ura, aki tigrisdémon volt, és az egyik legerősebb mind közül. A többi vendég helyeselt.

-      A lányom kezét. – válaszolt egyszerűen, bár lelki ismeret furdalása volt, hogy ezt teszi Kinuyéval.

-      És láthatnánk a lányodat? – kérdezte az egyik démon.

-      Persze. – felelte, mire kinyílt a vele szemben álló ajtó.

Belépett a terembe Kinuye, kék selyemkimonóban, amin fehérliliom minták voltak. A lány derékig érő haját, felül feltűzték két fehér hajtűvel, amit szintén liliom díszített. A szemét kékkel kisminkelték és az ajkaira rózsaszínű rúzst kentek. A lány leült apja mellé, körbenézett és megakadt a szeme egy ezüsthajú fiún, aki csodálkozva nézett rá aranybarna szemeivel, amiben egy kis szomorúság bujkált.

-      Valóban gyönyörű a lányod, biztos vagy benne, hogy a szövetségért cserébe őt hozzáadod valakinek, a teremben ülők közül? – kérdezte Inutashio, a már ülő férfitől.

-      Igen, csak így győzhetjük le a Feketesárkányokat. – válaszolt semmilyen érzést tükröző hangon. – Ki fogadná el így a feltételeket?

-      Mi biztosan, a fiamnak úgy is feleséget keresek. – nézett végig Kinuyén, Északi tartomány ura. Néhány másodpercen belül, elég sokan jelentkeztek, a lány nagy szomorúságára, de elvállalta, hogy segít az apjának, ezért muszáj elviselnie mindezt.

-      Mostmár csak ki kell választanod, hogy kivel szövetkezel. –mondta az egyik nem jelentkező démon, de mindenki egyet értett vele.

-      Holnap közlöm önökkel a döntésem. – jelentette ki a férfi, amire elkezdődött a vacsora, és mindenki elmesélte, milyen hőstettei voltak eddig, meg, hogy miként megy a tartománya.

Kinuye felállt és kisétált a teremből, amit nem sokan vettek észre, a hangzavar miatt. Kis idő után az a fiú is ott hagyta a vendégeket, akit a démonlány felismert. Kinuyet kereste, akit a kinti kertben talált meg, egy fának dőlve, miközben az ezüstösen világító holdat figyelte.

-      Szépek a csillagok. – szólalt meg a fiú, Kinuye mellett, aki csak most vette észre az érkezőt.

-      Igen, azok. – válaszolt és a démonra nézett szomorú szemekkel.

-      Mióta tudod, hogy férjhez adnak?

-      A vacsora előtt tudtam meg nem sokkal. – pillantott újra az égre. A fiú nekidőlt a fa másik oldalának és a csillagokat fürkészte.

-      Te is akarod? – kérdezte halkan, de érdeklődőn.

-      Nem, de meg kell tennem apámért. – válaszolt és egy könnycsepp csordult le az arcán, ami a ruhájára hullott.

A fiú megérezte a sós nedv illatát, ezért Kinuye mellé lépett, aki a nyakába borult és sírni kezdett. A démon, vigasztalás képen sután megölelte a lányt, aki szorosan hozzá bújt, és közben belefúrta az arcát az ezüst tincsekbe, amik kellemes illatot árasztottak. Kinuye néhány perc múlva kezdett megnyugodni, és már csak szipogott, de nem akarta elengedni a démont, de a szemébe nézett.

-      Sajnálom. – mondta csöndesen.

-      Mit? – nézett a könnyekkel áztatott szempárba, amik kéken csillogtak a holdfényben.

-      Összekönnyeztem a fölsőd. – mosolygott a srácra, aki szintén mosolyra húzta száját.

-      Nem baj. – felelte.

-      Sesshoumaru? – nézett ártatlanul a démonra, aki jelezte, hogy várja a kérdést. – Mikor mentek el?

-      Nem tudom, talán holnap reggel. – felelte a fiú. Kinuye kibújt az ölelő karok közül és indulni készült, bár nehezére esett. – Hová mész?

-      Csak sétálok egyet. Jössz te is? – nézett le a démonra, aki kis gondolkozás után felállt és egymás mellett indultak az erdő felé.