8.

              A próba a szerelemért

                By:Kinuye

A kis csapat lassan haladt a palota felé, de csak azért, mert közben a tájban gyönyörködtek. Fél óra múlva; a nagyerdő után, amit először megpillantottak és hatalmas tisztás mögött, egy kis faluba botlottak. Az emberek, amint meglátták a közeledő youkaikat, hangzavar kezdett kitörni.

A kis csapat, amint belépett a településre, minden szem rájuk szegeződött, amitől kicsit kellemetlenül érezték magukat. A három démon haladt elől, míg mögöttük Rin, Jaken és Aun ment. A tömegből egy kislány szaladt ki, de felbukott és a lány előtt landolt néhány méterrel. A gyermek fiatalabb volt, mint Rin, de a barna szemeivel, amiben könnyek csillogtak a démonnőre tekintett, közben szipogott, ahogy visszafojtotta a sírást. Kelet hercegnője megállt a kislány előtt, mire a tömegben álldogáló emberek, már féltek, hogy mit tesz a démon. Kinuye leguggolt, és a gyermek felé nyúlt, aki megremegett. A lány keze megállt a levegőben. „Ennyire fél tőlem?” – kérdezte magától a nő, aztán megsimogatta a gyermek fejét. Danjuroék mentek tovább, csak néha tekintettek vissza.

- Nem bántalak. – szólalt meg lágyan, mire a lány rá emelte tekintetét.

Kinuye felvette a gyermeket a földről, és a falusiakhoz sétált, akik hátrálni kezdtek. Egy asszony állt a démonlány előtt, akinek a karjaiba adta a gyermeket.

- Vigyázz rá. – mondta, aztán hátat fordított és a társai után sietett.

A falusiak értetlenkedve bámultak a távoldó kis csapat urán, aztán mindenki ment a dolgára. Danjuroék megint elég lassan haladtak.

- Olyanok vagyunk, mint a csigák. – panaszkodott a sárkányfiú.

- Danjuro. – kezdte a lány kedvesen.

- Igen? – nézett a mellette menőre.

- Ha nem hagyod abba, befagyasztom a szádat! – közölte jeges hangon, de a szemei szikráztak. Felemelte a jobb kezét a fiú arca elé, és az ujjai végein kékes fény jelent meg. A melegben párologni kezdett, mert olyan hideg keletkezett a lány ujjain.

- Jól van, értettem. – mondta csendesen, mert tudta, hogy a nő nem viccel, mire az összezárta a tenyerét és a jelenség eltűnt.

- Akkor, menjünk gyorsabban. – mondta démonnő mosolyogva, és szellemgömbbé változott, majd otthagyta a társait.

Sesshoumaru észrevétlenül sóhajtott, aztán ő is követte a lány példáját. Rin és Jaken felpattantak Aunt hátára és rögtön indultak is, de Danjuro kicsit későn kapott észbe, ezért lemaradt.

Most magasabban mentek, hogy a faluk felett szálljanak el, és nem azon keresztül. Ugyan az a felállás maradt, elől a három démon, mögöttük a gyermek és a gnóm a sárkányló hátán.

Már mehettek, egy órája, amikor feltűnt a szemük előtt a palota körvonalai. Nem álltak meg, csak az építmény előtti település határán, ami nagyobb, és gazdagabb volt társainál. Körbenéztek, és emberi kinézetű démonokat láttak a faluban, és hatalmas házakat mindenütt.

- Rin, gyere ide. – szólt a kislánynak, aki odaszaladt, majd a lány megfogta a gyermek kezét. – Veszélyes itt egy embernek.

- Értettem. – felelte a kislány engedelmesen, amin a démonnő elmosolyodott.

Így folytatták az útjukat, az épület felé. A palota előtt egy nagy fakapu állt, ami ki is nyílt előttük, néhány másodperc múlva. A palotába egy fémajtón beléptek, de ott elámultak, hogy minden ki volt díszítve, mintha tudták volna, hogy ma érkeznek meg. Minden szolgáló fel volt sorakozva két oldalt, összesen lehettek 50-en. A faltól 5 méterre, hosszú márványoszlopok magasodtak, egymástól 10 méterre és egytől-egyig arannyal volt kidíszítve. Legelöl, a nagyobb rangú démonok álltak, akik régóta szolgálták Keletet. Minden szem rájuk szegeződött, és figyelték minden mozdulatukat. A terem, amin végigsétáltak, elég hosszú volt és magas.

Danjuro ment elől, mögötte Sesshoumaru, Kinuye és Rin, aztán a kis gnóm és a sárkányló. A démonnő úgy emlékezett, hogy a palota kisebb volt, mint most, aztán megérkeztek az elől álló öreg démonhoz, akit eltakart Danjuro a nő elől.

- Danjuro örülök, hogy épségben megérkeztél. – szólalt meg az agg mély hangján, de kedvesen csengett. – Elhoztad a hercegnőt?

- Nézd meg magad. – felelte és ellépett a lány elől, aki kissé zavart volt, de nem látszott rajta. Az idős youkai végigmérte a nőt szürke szemeivel, ami örömöt sugároztak, aztán meghajolt a lány előtt, amit a teremben lévők is követtek.

- Úrnőm, végre visszatért hosszú idő után. – mondta, aztán feltekintett a kék szempárba.

- Jól látod Raidon. – felelte, de a hangja hidegen csengett, ami nem volt megszokott tőle, aztán enyhén meghajolt, kifejezve tiszteletét az idős démonnak.

A társai kissé meglepődtek, ahogy hallották a jeges hangot. A két démon elindult, és átmentek egy kisebb terembe, őket követték a többiek. A cselédek szétszéledtek, a terem oldalain álló, 4-4 ajtón.

- Hosszú utatok lehetett, biztos fáradtak vagytok. – szólalt meg.

- Egy kicsit lepihennénk a vacsora előtt. – felelte.

- A szolgálók majd elvezetnek benneteket a szobátokba. – mondta, mire 3 cseléd jelent meg mögülük, akik meghajoltak a lány előtt.

- Úrnők kérem, kövessen. – a démonnő nem szólalt meg, csak ment a halandó lány után, aki teljesen szokványosan nézett ki.

Kinuye átment a kerten és kis séta után megállt egy elhúzható ajtó előtt, amit a lány kinyitott és a démonnő belépett rajta.

- Úrnőm, ez az ön szobája. – hajolt meg, és behúzta az ajtót, aztán elsietett.

Kinuye felismerte a régi szobáját. Az ajtóval szemben egy fal állt, ami nem annyira átlátszó, kék anyagból készült. A szélei fából voltak, és ez azért volt ott, ha valaki belép a szobába, ne lássa, hogy ki van bent, csak a körvonalait. A lány megkerülte, és egy hatalmas ágy volt, a bejárattal szemben. Baloldalon egy szekrény, és nem messze tőle egy ajtó volt. Másik oldalon, egy kék kanapéfajta, előtte egy kis asztallal. Mellette 2 méterrel, egy szék, asztal és egy tükör állt, rajta néhány fésűvel, és egy kis dobozzal. Kinuye az ágyhoz sétált, és végighúzta a kezét a fehér ágyneműn, ami selyemből készült. A szekrényhez ment és kinyitotta, aztán gyönyörű ruhákat pillantott meg. Keresett egy kényelmesnek tűnő ruhát, amit kirakott az ágyra, aztán bement a fürdőbe, ahol kellemes rózsa illatot lehetett érezni. Levette a ruháit, aztán beállt a zuhanyzó alá, miután megnyitotta a meleg vizet. Úgy érezte, hogy felfrissült a teste. Egy kis asztalon különböző üvegcsék voltak felsorakoztatva, onnan levette a kedvencét, és azzal mosta le az út porát. A hajába is beledörzsölte, aztán lemosta magáról, és elzárta a vizet. Magára csavart egy törülközőt, aztán kiment és megszárítkozott.

Az ebédlőben egy hosszú asztal állt, ahol nem sokan ültek most, mert nem voltak vendégek, de a végén egy üres hely volt. Sesshoumaru az asztal bal oldalán ült, a másik oldalon Raidon, és mellette Danjuro. Ebben a pillanatban lépett be Kinuye az ajtón, és mindenki felállt.

Vörös selyemkimonó volt rajta, amit különböző minták díszítettek, és ez alatt egy fekete ruha látszott ki, ami illett a szintén fekete obihoz. A lány, a haját kieresztve hagyta, de elől a két vastag tincset; ami a derekáig ért, egy piros szalaggal körbecsavart, ami egy vörös rózsát ábrázoló hajdíszből indult. A kimonó a földet súrolt, mert olyan hosszú volt, aztán leült a székére, és mindenki követte a példáját.

Sesshoumaru nem tudta levenni a szemét a lányról, mert még soha nem látta így. Most, még szebbnek látta a démonnőt. „Gyönyörű ebben a ruhában.” – állapította meg a férfi magában. Kinuye és az inuyoukai egymás szemébe néztek hosszú ideig, aztán a lány tűzvörös ajkain mosoly futott át, és a szolgálókra pillantott, akik most tálaltak fel.

Elkezdődött a vacsora, de a lány nem szólalt meg, csak hallgatta a csevegő démonokat. Ha kérdezték válaszolt, de egyebet nem tett. Kezdte unni a vacsorát, amikor egy démon rontott be az ajtót, és a démonlánynak akart menni, de az csak unottan rá pillantott. Az egész társaság, már ugrott is fel, hogy megöljék.

Kelet úrnője elé ért a macskadémon és lesújtott, de a mozdulat félbeszakadt, mert Kinuyéből kicsaptak a fekete lángok, amik hamuvá égették a támadót, aztán visszaszálltak a testébe. A lány lesöpörte, a kimonójáról a maradványokat, aztán a meghökkent társaságra pillantott, aki mind felállt, hogy végezzenek a démonnal. Sesshoumaru is meglepődött, hogy a nőnek ilyen ereje is van, mert ezt senkitől sem örökölhette.

- Kérlek, üljetek vissza. – szólalt meg kedvesen, és mindenki úgy cselekedett.

- Kinuye, neked honnan van ilyen erőd? – érdeklődött Danjuro.

- Nem kértem, mégis megkaptam. – válaszolta és sárkányfiúra tekintett, aki nem kérdezett többet.

- „A jel, amit nem kértem, mégis megkaptam.” – emlékezett vissza Sesshoumaru, és az arcán lepődöttség ült ki. A nő hirtelen lebetegedett, akkor mondta ezt, de azóta sem tudja, hogy mire gondolt, mostmár rájött, hogy a jel összefügg az új erejével.

Vége lett a vacsorának, és szinte mindenki elment. Kelet úrnője is úgy döntött, hogy felmegy a szobájába. A kertben, valaki megragadta a csuklóját, ezzel megállítva. Hátrapillantott és Sesshoumaru állt mögötte.

- Mit szeretnél? – kérdezte úgy, ahogy régen.

- Ez az új erő, összefügg a jellel, amiről beszéltél? – érdeklődött, de a hangjában nem hallatszott.

- Majd válaszolok a kérdésedre később. – felelte, mire a csuklójáról lefonódtak az ujjak. Megfordult és bement a szobájába.

A férfi nem nagyon értette a lányt. Átment a kerten, aztán belépett egy ajtón, amit behúzott maga után. Az ő szobája, nem sokban különbözött, a démonnőétől, ebben nem volt kanapé, és kisebbnek tűnt a helység. Levette a páncélját és ledobta a szekrény mellé, aztán belépett a fürdőbe. Levetkőzött, és letusolt, aztán egy törülközőt csavart a derekára. Felvette az előre kikészített fehér ruhát, amiben aludni készült, és lefeküdt az ágyra, a kezét a fej alá rakta, hogy kényelmesebb legyen. A ruha szinte ugyan olyan volt, mint a haorija és a nadrágja, csak ez szín tiszta fehér volt. Kis gondolkodás után lecsukta az aranybarna szemeit, és elaludt.

Hajnalban a napsugarak, megtörtek egy alak ezüst hajszálain, miközben a kellemes szellő, néha belekapott. A démon, nagyot sóhajtott és lepillantott az alatta elterülő kis városra, ahol még nem volt, akkora nyüzsgés, mint a későbbi órákban, hogy minden démon egész nap, csak rohangál egyik helyről a másikra. A szél kissé felerősödött, és mostmár tépkedte laza fehér kimonót és az ezüst hajszálakat, aztán a gazdája fülét lépések hangja ütötte meg. Hátratekintett óceán kék szemeivel, aztán előrefordult és ismét a felkelő Nap vörös sugaraiba meredt, amik befestették a házak tetejét, narancsos árnyalatba.

- Jó reggelt. – köszöntötte az érkezőt.

- Neked is. – lépett a lány mögé. – Hogy jutott az eszedbe, hogy a tetőn nézd a napfelkeltét?

- Innen tisztán látszik, és legalább nem zavarnak. – felelte halkan, aztán felnézett a férfira.

- Kinuye, mostmár elmondanád, hogy mi történt tegnap vacsora közben? – kíváncsiskodott, de mint mindig, a hangján nem lehetett hallani.

- Sesshoumaru, még nem jött el az idő, hogy megtudd. – válaszolta. Felállt, majd elindult és egy ugrással földet ért a szobája előtti kertben.

Elhúzta az ajtót, aztán belépett és maga után bezárta. Az ágyához ment, ahol egy halványrózsaszín kimonó hevert. Levette a fehér alvó ruhát, aztán felvett egy sötétkék vékony kimonót és rá a rózsaszínt, aztán a derekára kötött egy ugyan olyan színű obit, mint az alsó ruha. Leült a tükör elé, és kifésülte a haját, majd miután végzett elindult az étkező felé.

Volt egy olyan előérzete, hogy a mai nap is unalmas lesz számára, ezért nem nagyon akart felkelni. Nem sietett, de elég gyorsan elérte a helységet, aztán belépett. Megint ugyan annyian voltak, mint tegnap és a légkör sem változott.

Miután vége lett a reggelinek, a lány a szobájában végzett az öltözködéssel, mert szét akart nézni a palota környékén, aztán elindult a kinti kertbe. Már ment egy ideje a gyönyörű fák között, amikor hangokat hallott meg. Elindult, abba az irányba, aztán egy kis réten, ami nem volt nagyobb 15 méternél, megpillantott két személyt. Elbújt egy fa mögé és hallgatózott.

- Ha megtudják, hogy mi van köztünk, megölnek. – sírt a zöld hajú lány.

- Nem fognak, nem engedem. – nyugtatta a fiú, aztán magához ölelte a lányt, aztán egy perc múlva megszólalt. - Most mennem kell.

- Én, is mindjárt megyek. – mosolygott, aztán az ezüsthajú fiú visszaindult.

A lány még kicsit gondolkodott, aztán úgy döntött, hogy visszamegy, de egy fagyos hang maradásra kényszeríttette, amitől a szíve néhány dobbanást kihagyott.

- Rika. – szólalt meg Kinuye, mire a szolgáló remegve megfordult, és meglátta a démonnőt egy fának nekidőlve.

- Úrnőm. – rebegte, és térdre borult Kinuye előtt, aki elindult felé.

- Rika, ugye tudod, hogy megölhetlek, emiatt? – kérdezte fagyosan, és megállt a lány előtt.

- Igen tudom. – felelte halkan, aztán felnézett a szigorú tekintetbe, kék szemeivel, ami félelmet tükröztek. – Úrnőm, kérem Danjurót, ne bántsa. Öljön meg engem, de őt hagyja életben.

- Életben hagyom, ha teljesíted a feltételeimet. – mondta aztán elindult a palota felé. – Kövess.

- Igenis. – ugrott fel, és a démonnő után sietett.

Kinuye beért a palotába, aztán átment a szobája előtti kerten, és fel az emeletre, ahol belépett egy ajtón. Ez egy fogadóterem volt, ahol megbeszélések is szoktak lenni. Kelet hercegnője leült egy piros kanapéfajtára, és az álldogáló szolgálóra tekintett.

- Ülj le. – mutatott a vele szemben elhelyezkedő ülőhelyre, ami ugyan olyan volt, mint ami alatta volt.

- Úrnőm, oda csak…- mondta döbbenten, de a lány hangja félbeszakította.

- Mondom, ülj le. – szólt Rikára szigorúan, aki bólintott és helyet foglalt.

- Köszönöm. Mik a feltételek úrnőm? –érdeklődött.

- Mindjárt mondom, de először válaszolj néhány kérdésemre. – felelte.

- Rendben. – felelte.

- Szereted Danjurót, teljes szívedből? – kérdezte.

- Igen. – válaszolta pirongva.

- Ő szeret téged?

- Lehetséges. – felelte bizonytalanul, miközben az ujjait tördelte, amin a démonnő tekintete kicsit meglágyult.

- Mivelhogy, annyira unatkozok, első feltételem, hogy segíts nekem. Próbára teszem, a mi kis démonunkat. – kacsintott Rikára, aki nem értette a hirtelen hangulatváltást, mert Kinuye hangja ravasszan megcsendült.

- Rendben, de mire gondol? – kíváncsiskodott a zöld hajú lány.

- Mindjárt elmondom. – felelte és elmondta a tervét, amit a szolgáló figyelmesen hallgatott.

A délelőtt, gyorsan elszállt a két lány számára, miközben a démonnő folyamatosan sorolta az ötleteit Rikának, akinek kezdett tetszeni a hercegnő ötlete, miközben ő is néha beleszólt, amit Kinuye mosolyogva fogadott. A két démonlány megint kiment a kinti kertbe, de Rint is magukkal vitték, meg Rika húgát is, aki nem sokkal volt idősebb a kislánynál. Amíg a két gyerek egymással játszott, a két lány egy lapra vitte fel terveit, és vázlatait. Kinuyenak feltűnt, hogy Rinék egyre távolabb kerülnek tőlük, azért a kis tavacskából, ami nem messze volt tőlük egy fehér kutyát teremtett, ami olyan volt Sesshoumaru kicsiben.

- Kinuye, ez olyan, mint a nagyuram. – csodálkozott el az állaton.

- Ha te mondod Rin. – mondta mosolyogva. – Mostmár nyugodtan kószálhattok, mert a kutya, majd megvéd.

- Úrnőm, lehet vele játszani? – kérdezte félénken Rika húga.

- Persze, nem kell tőle félni Ame, de Kinuyenak hívj. – felelte.

- Jó. – mondták egyszerre, és elszaladtak.

- Erről beszéltél? – kérdezte Rika.

- Igen, képes vagyok a vízből élőlényeket teremteni. – bólintott.

Ebédidőre visszamentek, és Kinuye visszavette a reggeli kimonóját, majd leült az asztalhoz.

- Kinuye, egész délelőtt kerestelek, de nem találtalak. – mondja Danjuro a lánynak.

- Volt, egy kis elintéznivalóm egy szolgálóval. – felelte jegesen, és a fiúra pillantott szúrós szemekkel.

- Mi történt? – kíváncsiskodott tovább.

- Semmi. – felelte, és ezzel lezárta a témát.

Gyorsan elszaladt az idő, és már kezdett sötétedni. Danjuro Rikát kereste, de nem találta sehol, csak egy levelet, amiben ez állt: „Danjuro, az úrnőm rájött a viszonyunkra, és most este el fog küldeni a sziklához, ahol ki fognak végezni. Téged nem fog bántani, mert egyezséget kötöttünk. Remélem, hogy majd a túlvilágon találkozunk. Még nem mondtam el, de szeretlek. „ A férfi, ahogy végigolvasta az üzenetet, dühösen Kinuye keresésére indult, de nem találta, ezért szellemgömbként eredt Rika után.

A lányt 30 halandó katona vitte a sziklához, ahol az árulókat végezték ki. A démonlány kisírt szemeivel tekintett a fák közé, keresve kedvesét, miközben láncok lógtak a kezeiről és lábairól. A szolgáló mellett, egy fekete hajú nő ment, szamuráj öltözékben, de az arcát maszk takarta. A katonák megtorpantak, amikor az elől haladó 10-es csoportot valami kettészelte, aztán megindult a többi felé. Rika szemei csillogni kezdtek, ahogy megpillantotta Danjurót, kezében a kardjával. A lány mellett haladó nő, erőteljesen megrántotta a láncokat, amitől a démonlány térdre rogyott.

- Danjuro! – kiáltott keservesen kedvesének a szolgáló, mire a férfi felé tekintett és szikrázó bordó szemeivel a szamurájra nézett.

Megindult Rika felé, közben mindenkit lemészárolt, aki az útjába állt, aztán megtorpant a lányt fogva tartó nő előtt, aki előrántotta a hosszú katanát, és a láncnak a végén kiálló vasrudat beleszúrta a földbe. A rúd oldalából, a talajban kiugrottak hosszú kampók, amik nem engedték, hogy a lány kihúzza őket. A két személy elhátrált Rikától, aztán egymásnak estek. A férfit meglepte, hogy a nő ilyen gyorsan mozog halandó létére, de nem volt ideje ezen gondolkozni. Sokáig párbajoztak, de ennek is vége szakadt.

A sárkány lecsapott a szamurájra, de az fél kézzel visszaverte a támadást. A nő, ellökte magától a férfit, és most ő sújtott le. Danjuro szeme elkerekedett, amikor két kézzel kellett, maga előtt tartania a kardot, hogy a katana pengéje, nehogy megsértse, aztán a nő eltűnt a szeme elől. Értetlenül pislogott párat, aztán a nyakánál hideg pengét érzett meg, és egy kart, ami lefogta, hogy ne mozogjon.

- Vesztettél. – szólalt meg jeges hangján a nő.